Ilku Istvánt a Dorogi Bányász játékosaként ismerték meg a szurkolók. Megbízható, magabiztos, a védelemet higgadtan irányító kapus volt, aki akkor sem jött zavarba, ha el kellett hagynia a gólvonalat.

Az 1933-ban Budapesten született Ilku mindössze 20 esztendős volt, amikor bemutatkozott az élvonalban, s ez a kapusok között poetikusan ifjú kornak számít. Ám gyorsan bebizonyította tehetségét, és aztán kilenc esztendőn át minden mérkőzésen az ő nevével kezdődött a Dorog összeállítása - 352 bajnoki meccsen lépett pályára, ami klubrekord (összesen egyébként 404 mérkőzésen védte a Bányász kapuját).

Nem véletlen, hogy 1958-ban a válogatottba is meghívót kapott. Már abban az évben elutazhatott a világbajnokságra, majd ott volt az 1962-es vb-n is. Személyes szakmai tragédiája, hogy bármilyen kiváló kapus is volt, az Aranycsapat legendás játékosa, Grosics Gyula mellett mindössze kilencszer védhetett a nemzeti együttesben. A kispadon viszont 75 összecsapást ült végig, s e különös rekord miatt "örök tartalékként" emlegették a szurkolók.

Pályafutását 1966-ban fejezte be, de szűkebb pártiájában később is roppant népszerű volt. A futballtól nem szakadt el, dolgozott a serdülők trénereként, volt kapusedző, majd pályagondnok. Dorog városa, ahol 1937 óta élt, 1996-ban Pro Urbe-díjjal tisztelgett sportolói életműve előtt.

Élete utolsó időszakában ízületi fájdalmak gyötörték, emiatt ritkán mozdult ki a lakásából; március 6-án ünnepelte 72. születésnapját. Pénteken lett rosszul, rögvest beszállították az esztergomi kórházba, de segíteni sajnos már nem tudtak rajta, a szíve szombat hajnalban felmondta a szolgálatot.