Idézet:
Emlékezés egy elfelejtett sporttelepre
Hogy miért nem vágyok felvonulni május 1-én
Mondok egy hihetetlent. Én kisgyerekként a budapesti Városligetben laktam. De nem ám a szélén. Nem az Ajtósi Dürer soron, vagy a Május 1. úton, vagy a Dózsa György úton, mert akkor nem mondanám, hogy a Városligetben. Én a Városliget közepén laktam. Ott, ahol most a Petőfi csarnok áll. Ami már akkor, az ötvenes években is ott állt, csak hát nem volt ekkora. Kisebb formájában 1947-ben húzták fel a második világháborúban kiégett Iparcsarnok helyén, s az évente megrendezett BNV egyik pavilonjaként szolgált. Ilyen nagyra csak 1957-ben kezdett el dagadni. A régi, a szerényebb volta, a bejárataival[1]szembeni, a Május 1. út felé néző oldalán udvariasan hagyott körülbelül másfél hektárnyi helyet egy focipályának. Egy olyan vidékies, itt-ott füves, inkább földes „stadionnak”. Ez a műtárgy, ha még élne, pontosan egyidős lenne velem.
Merthogy ő szintén 1949-ben született. És úgyszintén, mint én, a Párt akaratából. Csakhogy neki meg kellett születni, nekem meg tilos volt nem megszületni. Az ő születésének a Budapesten rendezett VIT[2] volt az oka, az enyémnek pedig a népesedés politika. A VIT-nek, ennek a nagy dzsemborinak − huhú, ha ezt a szót akkor valaki ki merte volna ejteni a száján…− a nyitó- és záró bulijához, az impozáns, színes-flancos lobogásaihoz ott volt a Millenáris sportpálya, de a mezítlábasok „dolce vita”-jához is kellett valami placc a közelben. Lett is. Hogy pontosan hogyan, nem tudhatom, hisz abban az időben én a mindennapi betevőmért „küzdöttem” egy másik, a gondoskodó természet által szépen kialakított dombos területen, de gondolom, hogy a csarnok mögött nekiálltak és föld gyaluztak, lapátoltak, gereblyéztek, hengereztek, meg még amit kell ilyenkor. Előre bocsátom, a részletek terén továbbra is csak a fantáziámra hagyatkozom, ámde azért egy kicsinyest ismerve a kort − s nem csak a könyvekből −, talán nem is beszélek túl nagy marhaságokat. Valószínű, úgy folytatódik e projektnek a története is, ahogy akkor kis hazánkban a történetek általában folytatódtak. Vagyis: elkészült a nagy mű (az igazán nagy meg betiltatott), ment a jelentés a funkcik felé, hogy minden oké − bocsánat, hárásó −, tőlük meg jött a dicséret, kézrázás, csillag-sarló-kalapács…s három nap múlva a fekete autó. Mert hogyhogy nem találták ki az építő elvtársak maguktól, hogy ezen az amúgy szépen rendbe hozott területen nem csak fegyelmezetten zakatolni akar majd a világ ifjúsága, hanem „olimpiázni” is. (London szelleme ott lebegett a VIT felett.) Nosza, gyorsan új brigád (sztahanovista!), és az emberek vonalakat húztak: alap, oldal, felező, ötös, tizenhatos, meg ami kell még, ácsoltak két futballkaput, és kész a focipálya − melynek utódja lett az a sporttelep, amit soha nem tudok feledni. Kezdődhetett a nemzetek közötti csontzene. Két koncert között pedig a súlylökés, a gerelyvetés, a diszkoszvetés,[3] jaj, és ki ne maradjon a „legfontosabb”: a gránátdobás. Megjegyzem, nem értem, ezt miért nem keresztelték „vetés”re, hiszen ez szórta el legjobban az MHK[4] magját − ami aztán a mi pályánkon is szépen kivirágzott. Került vörös salak is a pálya köré, lehet szaladgálni, és homok a troli út[5] felé eső futballkapu mögötti-melletti háromszor hatos tükörbe, legyen hol távolba- meg a magasba ugrálni. A futballpálya másik végén pedig természetesen meg lett vonalazva a pálya az egyre jobban kivirágzó új nemzeti sportunknak, a röplabdának. (Mert ahova csak néztek az emberek, mindenhol a röplabda, röplabda, röplabda − ezt „kaptuk” az ideiglenes-tovarisoktól.) Végezetül készült egy fa korlátsor is, körbe, nehogy ne tudják nagy felszabadultságukban a fiatalok, hogy hol a játéktér határa. Mellesleg, arra támaszkodva kényelmesen lehetett.szotyizni és tökmagozni.
De ez utóbbit csak később. Mikor már jócskán elmúltak a kötelezően makulátlan VIT-napok. Mikor már e ”stadiont” (is) bekerítették, és lefokozták blaszkettesek[6] otthonává. Akkor, amikor én már nem a pelenkába, hanem a tükörben évenként cserélt homokba pisiltem alkalmasint. Mondanom se kell, hogy a faterom nem nagy örömére. Tudniillik a VIT-et derekasan kiszolgáló „stadion” hétköznapira történt lefokozása után ő lett, ő volt ennek a városligeti sporttelepnek, a Petőfi pályának[7] a gondnoka. Az első és egyetlen.
[1] A gyerekkorom Petőfi csarnokába − nem ebbe a flancos PeCsába − öt vagy hat, a mai nagy garázskapukhoz hasonló, de hullámlemez rolós kapukon lehetett bejutni. A csarnokot egyébként 1957-ig, a dagadt változatával együtt pedig 1974-ig raktárként használták (leszámítva a BNV heteit) Ugyanúgy, mint a „testvérét”, a szomszédjában, a troli út vonalával párhuzamosan felhúzott, s valamikor a hatvanas évek legelején lebontott, mára az emlékezetből is teljesen kitörlődött Kossuth csarnokot.
[2] Világifjúsági Találkozó (közkeletű rövidítéssel VIT) a Demokratikus Ifjúsági Világszövetség által szervezett baloldali ifjúsági világtalálkozó. 1949-ben rendezték a másodikat Budapesten.
[3] Akkor még nem dobták, vetették nálunk a gerelyt meg a diszkoszt − agrár ország voltunk.
[4] MHK, azaz a "Munkára Harcra Kész" mozgalom, amely a leventéhez hasonlóan a polgári társadalom militarizálásának eszköze volt
[5] Akkor még nem járt ott troli, csak 1949. december 21-én – Sztálin születésnapján − indult meg a ma is itt járó 70-es jelzésű.
[6] A Budapesti Labdarúgó-szövetség (BLSZ) elődje, a Budapesti Labdarúgó Alszövetség (BLASZ)
[7] Kétségtelen, hogy a Petőfi csarnokról nevezték így, a környékbeliek, mert hivatalos neve talán nem is volt. (Evvel a Petőfi pálya névvel volt is sokszor zűr, mert ugyanilyen néven jegyeztek egy focipályát a Népligetben )
Belépés
Regisztráció
GyIK
Keresés
