AMiUtunk írta:
Nos, Uraim, ma hajnalban rávetettem magam a "Fociláz" utolsó 60 oldalára és úgy érzem, illik papírra vagy képernyöre vetnem az észrevételeimet.
Jó döntés volt elolvasni, mert Nick Hornby a maga ideje és közege (a ´70-es és ´80-as évek angliai középosztályának) minden lényeges szurkolói vonatkozású témáját kielemezve egy relatív hiteles képet fest. A magyar-angol szinkron(!)olvasásnak köszönhetöen örömmel nyugtáztam, hogy a szinte szó szerinti fordítás milyen jól és élvezhetöen adja vissza Hornby eredeti stílusát és regényének hangulatát. Mitöbb, a két nyelven történt olvasásnak hála sikerült az angol lelátói nyelvet is tanulmányoznom, elsajátítanom. De...
Számtalan dologban nem értek egyet a szerzövel, mitöbb néhány szempontot egyenesen hiányolok. Legelöször is az döbbentett meg, hogy valaki fociörültségröl beszél és azzal veri a mellét, hogy életét a menetrendhez igazítja, miközben ez csak a hazai és városon belüli (londoni) mérközésekre vonatkozik. Európaszerte (nem csak a jóléti államokban, hanem kontinensünk keleti, délnyugati és délkeleti szegleteiben is) emberek tízezrei, söt még Magyarországon is több százan élnek, csapatukat minden bajnoki és kupabeli tétmeccsre elutaznak, néha még az edzömeccsekre is és ök ugyanúgy ki vannak téve a fönökeik, kollegáik és cégeik által diktált ritmusnak.
Az idegenbeli meccs sokkal több annál, mint hogy néhány hasonló érdeklödésü örült, megszállott vagy szimpatizáns elutazik valahova, azért hogy útközben sört vedeljen és a vendégszektorban énekelve, hözöngve és örjöngve produkálja magát. Nem erröl van szó, hiszen az út maga a cél! A meccs pedig csak egy együtt töltött nap egy kis részlete, egy olyan kiegészítö apróság, amely tökéletessé vagy katasztrofálissá varázsolhatja a kirándulást, az együttlétet. Eddig bármelyik brigáddal túráztam, akár a sajátommal, akár egy velünk jó viszonyban állóval, akár egy teljesen semlegessel, a résztvevök felfogásától, származásától, fanatizmusától és korától függetlenül, minden túra kölcsönösen gazdagította világképünket. Focimeccsekre utazva folytattunk már nagyon is komoly szociológiai, demográfiai, festészeti, zenei, technikai stb. tartalmú vitákat és persze nagyon sokat beszélgettünk a pályán folyó és a lelátói élet változásairól és kultúrájáról, NB II-es és NB III-as falvakról, müsorfüzetekröl, stadionokról, mezekröl stb.! Lehet, hogy ebben én vagyok a hibás, mert sok dolog érdekel, több témában járatos vagyok és viszonylag nyitottnak vallom magam. De persze lehet, hogy egy belsö megérzés hatására mindig jó emberek mellé és jó közegekbe csöppenek, hiszen ahogyan mindig képes vagyok értelmiségi vagy aranyló szivü (vagy mindkettönek eleget tevö) nöket felszedni, lehet, hogy a lelátói életnek is egy különös szegmensét fogom ki mindig, amely ily módon eltorzítja a tényleges-valós képet a primitív, közönséges, csordaszellemü szurkolóról. Mindez, vagyis az idegenbeli meccsekre történö utazás és egy csoporttal folytatott mélyebb és hosszan tartó eszmecsere, egyszerüen kimarad Hornby könyvéböl. Egy 100 km-es utazás Coventrybe vagy valamelyik közeli helyszínre, kettesben egy kocsiban, nem mérhetö össze egy buszos vagy vonaton történö utazás élményeivel, lehetöségeivel és sokréstüségével.
A másik, ami ennél sokkal zavaróbb és bántóbb, az szerzö "intoleranciája". Álszemérmesen megveti az ilyen és olyan szélsöségeket és (ami a legbántóbb) a hillsboroughi katasztrófa nyomán elrendelt stadionátépítés vonzataként fellépö ülöhelykialakítások és kis klubok csödje-megszünése kapcsán a maga begyepesedett "nagy klub" körül forgó világából tesz megjegyzéseket kis klubok kis világáról, mit sem sejtve vagy tudva ezek valós kilétéröl és életéröl.
Tudom, hogy patetikusan és részben szubjektívan hangzik majd ez a bekezdés, de kis klubok kis stadionjainak és kis szurkolótáborainak védnökeként és csodálójaként tüzközelböl ismerek jó néhány bel- és külföldi csapatot, arénát és csoportot, mitöbb számtalan olyan ellenpéldát tudok felsorolni, amelyek egy nagy klub életéböl kimaradnak, egyesületi és szurkolói szinten egyaránt. A fent említett tényezökön kívül kiemelném, hogy egy kis csapatot körülvevö kis közösség egészen máshogyan viszonyul közösségen belül és szurkoló-klub-viszonylatban egymáshoz, mint a nagy klubok majdnem anonim kapcsolata esetében. A legintenzívebb akkor lehet ez a kapocs, ha személyes kapcsolatot ápolnak helyi kötödésü játékosok és lokálpatrióta szurkolóik. Ahol nagyon kicsi a lelátói közönség és közösség, ott automatikusan sokkal erösebb és intenzívebb szálak alakulhatnak és alakulnak ki a klub és a szurkolók között, mint egy nagy klubnál, ahol mindketten "eltünnek a tömegben", az anonimitás mocsarában. Persze mi sem vagyunk angyalok, nálunk is vannak balhék, a mi régióinkban is elöfördul, hogy valaki lenyúl egy italt egy benzinkútban vagy egy közértben, de mégis más mértékü és horderejü az egész, mintha egy 50-fös busz legénységének fele tenné. Nem helyeslem egyiket sem. De ez is része a meccsrejárásnak! És inkább legyen ez valakinek a hobbija és megszállottssága, mint hogy füvezzen, játékterembe járjon és kizárólag a maga testi-szellemi rombolásával múlassa szabadidejét.
Azt hiszem, hogy csillogó-villogó, ámde steril és személytelen stadionok ragyogó sztárjaiért rajongó emberek milliói hátast dobnának, ha tudnák, hogy nem csak Magyarországon, de számtalan egyéb helyen sok szurkoló napi kapcsolatban áll játékossal és vezetövel, mitöbb a klub szerves részeként szabad idejében a stadionban a kerítést vagy korlátot festi, esténként a klubhonlapra tölti fel a pletykákat, mellesleg müsorfüzetet gépel, talán kiírás fest, koreográfiát ragaszt, zászlót varr egy olyan szobában, garázsban vagy fütetlen gyárcsarnokban, amelynek faláról vagy homlokzatáról az önnön két kezével festett klubcímer ragyog le rá. És néha betoppan hozzá egy-két játékos, aki megkérdezi, hogy ö és a családja hogy van és hogy hogyan halad a (meccsel kapcsolatos) munkával, miközben a játékos kezébe nyom egy kávét az automatából és csak annyit mond, hogy "két cukorral, ahogy szoktad"...
Röviden ennyi. Ez a mi világunk. Bevallom, egy egészen más világ. Nem is kíváncsi a reflektorfényre és a felesleges csillogásra. Talán regényt érdemelne ez is. Nem tudom! De abban biztos vagyok, hogy az ilyen jellegü, (nem csak fantáziámban élö, hanem ténylegesen létezö,) magukat még csak nem is focilázban szenvedönek tituláló, ellenben minden meccsen jelen lévö és a klubért AKTÍVAN rajongó személyiségek nélkül sokkal szegényebb és monotonabb lenne a börlaszti alakú glóbuszunk. Remélem, hogy néhányan megértitek, mindezt miért írtam le! Köszönöm!