Kapusként távozott és kapusedzőként tért vissza Kispestre Vezér Ádám, aki az 1990-es években előbbi bajnoki címet, majd kupagyőzelmet szerzett a piros-feketékkel. Meghatározó tagja volt az akkori Honvédnak, ehhez pedig egy adalék a sikereken túl: a mostani kerettagok közül csak Hidi Patriknak, Ivan Lovricnak és Nagy Gergőnek van több NB I-es meccse Kispesten, mint a nálunk 156-ig jutó Vezér Ádámnak.
„Hat év, szép hat év volt, és pont húsz évvel később térhettem vissza Kispestre – kezdte Vezér Ádám. – Emlékszem, úgy kerültem kapcsolatba a Honvéddal, hogy amikor Martti Kuuselával bajnok lett a csapat, kölcsönvettek a BVSC-től nyolc meccsre. Négyen játszottam, háromszor nyertünk, egyszer ikszeltünk, kétszer a padon ültem, az utolsó kettőre pedig már visszaadtak, mert felépültek a kapusok. Szóval azt gondolom, benne voltam a bajnoki címben, holott nem kaptam érmet.”

Vezér Ádám az 1993-as bajnoki cím után 1996-ban kupát is nyert a Honvéddal, és hozzátette, az egy egészen más Honvéd, egy más időszak volt, a mostanihoz képest „fapados”. Mint elmondta, két hete tért vissza, és csak tátja a száját, mekkora a változás. Minden területnek van felelőse, egy komoly szervezetként működik a klub, ahol mindenki tisztában van vele, hogy a saját területén mit várnak el tőle és azt próbálja a legjobban elvégezni.

„A kapusedzőség már akkor a fejemben volt, amikor elkezdtem a felnőttek között védeni és sikereket értem el – tekintett vissza a 45 esztendős szakember. – Tetszett a másik oldal, sok jó kapusedzővel dolgoztam együtt, meg néhány kevésbé jóval, és már akkor éreztem, hogy ezt szeretném a későbbiekben. Monoron voltam játékos-edző, nagyon tetszett, mert mindig is ki akartam próbálni magam vezetőedzőként, azonban éreztem, hogy az nem az én utam. A klubjaim közül a legjobban mindig is a Honvédhoz kötődtem, itt lettem úgymond NB I-es kapus, mert bár a BVSC-ben mutatkoztam be, azért őket nem lehet összehasonlítani a nagy klubokkal. Hatalmas lépés volt az életemben a Honvéd, óriási dolog, hogy felvette velem a klub a kapcsolatot és ide tudtam jönni.”

A magyarországi karriere után játékosként Izraelben és Cipruson is (jól) védő Vezér Ádám az elmúlt időszakban Felcsúton dolgozott, hozzátette, szép három és fél év után váltak el útjai egymástól – úgy véli, a kapusokat a jobbak között tarthatjuk számon, ami az ő munkáját is dicséri –, s bár voltak ajánlatai máshonnan is, a Honvéd egyértelműen prioritást élvezett. Amikor tárgyalt Urbányi Istvánnal, az számára olyan volt, mintha már alá is írták volna a megállapodást. Nem mellesleg, sportigazgatónk és kapusedzőnk is tagja volt az 1996-ban kupát nyerő Honvédnak.

„Sok szép emlékem van Istvánnal is, jó érzés, hogy ismerősök közé jöttem, már az első napon úgy fogadtak, hogy üdvözlet újra itthon, ez pedig nagyon jólesett. Amikor felveszem a piros-fekete szerelést, amikor rajtam van a Honvéd-címer, az mindig megdobogtatja a szívemet – folytatta Vezér Ádám. – Pisont Istvánt és Dajka Lászlót a Honvédból ismerem, Bódog Tamással a válogatottban találkoztunk, Györök Tamás ellen játszottam, nagyon jó közösségnek tűnik, ami most van nálunk és az egész Honvéd-lét nagyon jó. Nem beszélve Urbányi Istvánról: amikor Malajziában, vagy éppen Amerikában dolgozott és cikkeztek róla, mindig ittam a szavait, azt éreztem, hogy jól tudnék vele együtt dolgozni, mert hasonlóan gondolkozunk a fociról és az azt körülvevő világról, remélem, a csapatnak és neki sem okozok majd csalódást.”

A jövőt illetően Vezér Ádám elmondta, a felcsúti időszak után neki is meg kell újulnia, a Tomás Tujvellel való közös munka is kihívás a számára – korábban nem dolgozott ilyen rutinos kapussal –, mellette pedig a fiatalokat is fejleszteni, csiszolni kell edzésről edzésre.
„Természetesen én is szeretnék sikeres lenni, de ki az, aki nem szeret a fényben lenni? – jegyezte meg Vezér Ádám. – Vannak célok, amiket megfogalmazunk együtt a kapusokkal, de most nem szeretnék nyomást helyezni rájuk. Persze fontos, hogy minél kevesebb gólt kapjunk, minél több kapott gól nélküli meccsünk legyen, csapatszinten jussunk még feljebb. Mi kapusok valamilyen szinten egyéni sportolók vagyunk, így a legfontosabb, hogy ne kapjunk gólt, ha kapunk, akkor hányat kapunk? És bár a csapat kapja a gólt, ezt mi mindig a magunkénak érezzük, pedig akkor lenne így, ha tizenegyen játszanának az egy kapus ellen. Ahogy szokták mondani, a kapus minden gólba belehal, még ha nem tehet róla, akkor is.”