Lakinger Lajos 1943. május 23-án született a Veszprém megyei Ősiben. Pályafutását a Veszprémi Haladásban kezdte, ahol 1958 és 1962 között játszott. 1962-tól 1965-ig a Várpalotai Bányász színeiben futballozott, majd innen az MTK-hoz vezetett az útja. Itt mutatkozott be az élvonalban, majd az Egri Dózsánál töltött évek után visszatért Budapestre, ahol karrierje legsikeresebb időszakát a Vasasnál töltötte. 1970 és 1977 között 153 alkalommal viselte csapatunk mezét. Egyszer nyert ezüstöt és egyszer bronzot, tagja volt az 1973-ban MNK-t nyert gárdának, a 1970-ben Közép-európai kupát elhódító csapatnak. Csakúgy, mint a Bajnokok Tornáját és a Felszabadulási Kupát elhódító Vasasnak. A kapusposzt kivételével gyakorlatilag mindenhol bevethető volt.

- Életem meccse épp Lakinger nevéhez is fűződik, hiszen amikor 1973. május 1-jén a Népstadionban tízezer néző előtt négy-háromra vertük a Honvédot az MNK döntőjében, ő a középpályás sor tengelyében játszott Müller Sanyi és Kovács Feri mellett - osztotta meg kedves emlékét Lakinger Lajosról Sinkovics Gábor 2021-ben, legendás labdarúgónk 78. születésnapján. - S, ha én most újra végigsorolom az összeállítást, akkor megdöbbenve látom, hogy abból a csapatból már nem él Török Peti, a Dara, Fábián Tibi, Ihász Kálmán, Kovács Feri és Várady Béluska sem. De azon a gyönyörűséges május 1-jén még nagyon is éltek a fiúk, különösen Béluska, aki hármat rúgott Bicskei Berci hálójába, és Lakinger Lajos azon az estén is parádésan futballozott. S, hogy nem csak mi tartottuk őt kiváló futballistának, azt mi sem bizonyítja jobban, minthogy a szövetségi kapitány, bizonyos Illovszky Rudolf, aki ugye ötszázra büntette őt, behívta a válogatottba és 1974. május 29-én Székesfehérvárott – a Sóstói stadion tizenhatezer nézője előtt – pályára léphetett címeres mezben, méghozzá a meccs huszonkilencedik percében klubtársa, Fábián Tibi helyett. Akkor már a jugók kettő-nullra vezettek, ám a meccset három-kettőre Magyarország nyerte. Az volt Albert Flóri, a Császár 75. – egyben utolsó – válogatott fellépése.

„Édes jó Lajosom!”
Mariska mondta ezt el nem múló szeretettel Tót Lajos tűzoltóparancsnoknak. Zseniális Örkény mű – igazi filmklasszikus Fónay Mártával, Sinkovits Imrével, Venczel Verával és Latinovits Zoltánnal. Az ember belefeledkezik, ahányszor látja. De mondogattuk mi is annak idején, Örkény után szabadon, hogy: „Édes jó Lajosom” – mondtuk, sőt üvöltöttük, hol a Fáy utcai pálya lelátóján, hol meg a Népstadion felső tribünjén, ott a táborban. Üvöltöttünk, mert Lakinger Lajos driblizett.
A saját ötösünkön.
Hol egy esernyőcsel, csak úgy lazán, puhán átemelve a lasztit, hol meg egy lövőcsel, mintha csak kibikázná azt a gyönyörű pettyes játékszert a Keleti pályaudvar indulási oldaláig, aztán ugrott, csúszott, repült a csatár. Lakinger Lajos utolsó védőként mutatta be trükkjeit. Mögötte nagyjából öt méterre Tamás Gyula vagy Mészáros Bubu figyelte lelkesen vagy épp riadtan a mutatványt. Mi meg a lelátón. Lakinger Lajos egyszer – már évekkel később – azt nyilatkozta, hogy Rudi bácsi gyakorlatilag megőrült a könnyelműnek tűnő és önveszélyes futballjától. Egyszer, amikor újra a szívbajt hozta a legendás mesterre, no meg a Vasas-táborra, Rudi bácsi a kispadról felugorva, emelkedett vérnyomással azt kiabálta be a pályára: „ötszáz… Lajoskám ötszáz…”
Ennyire büntette a bohém rapszódiát.

Sinkovics Gábor 2019 augusztusában írt sorairól akkor még nem gondoltuk, hogy néhány év múlva fájón fogjuk olvasni - a cikk utolsó bekezdésével búcsúzunk most Lakinger Lajostól.

"Izzadtunk a forró katlanban, de az időjósok már viharral, hidegfronttal fenyegettek. De mi mindig kapaszkodót keresünk, s leginkább a múltba révedünk, ha el vagyunk keseredve, és olyankor mindig megállapítjuk, lehet eső, lehet sár. Nekünk mindig ott lesz Lakinger esernyője."

Lakinger Lajos 79 évet élt, nyugodjék békében, emlékét örökké megőrizzük.