Kedves Nemzeti Sport!

Hogy őszinte legyek, nem igazán tudom megmondani, hogy mi vett rá arra, hogy most levelet írjak Önöknek. Talán a túl nagy feszültség, a stressz, a csalódottság, a magatehetetlenség… Lehet, hogy kissé megkönnyebbülök majd, ha kiírom magamból érzéseimet, bár nagyon nehéz szavakba önteni mindazt, amit a román–magyar után gondolok. Erdélyi magyarként újból megállapíthatom, hogy az „anyaországi” magyarok ismét cserbenhagytak engem/minket. Nem azért, mert kikaptak, hanem mert szívtelenül és akarat nélkül játszottak végig egy olyan meccset, amely számomra sokkal többet jelent egy egyszerű focimeccsnél. Én személy szerint 12 éve rúgom a bőrt itt Romániában, habár alacsony szinten, mégis szívvel-lélekkel! Hétfőn majd edzésre kell mennem, szembe kell néznem román nemzetiségű társaimmal, akik majd büszkén és öntelten mondhatják: „Na mi van, kis bozgorka, csak nem kikaptatok?” Lehet, önzőnek tűnik, de számunkra (erdélyi magyarok számára) a magyar válogatott mérkőzése egy ünnep, egy felüdülés. A sport az, ami ezekben az időkben erőt és reményt ad. A magyar sport. Amire büszkék lehetünk/lehetnénk.

A mai mérkőzés tökéletesen megmutatta a magyar nép jellegét: kishitűek és gyávák vagyunk, és sajnos azok is maradunk… Egy jó ideig. Szegény Puskás Öcsi bácsi, ha látja az utódokat, és beszélget ott fenn, az égi stadionban Hidegkuti Nándorral, bizonyára csak ennyit mondhat: „Nézd már, Nándikám. Ezek játszanak a mi mezeinkben! Annak idején kis lábvizet esetleg hozhattak volna nekünk!” – és mennyire igaza van. Mindezek ellenére tovább kell menni. Dolgozni, kitartani, erősödni… Edzésre menni, focizni tovább, teljes erőbedobással, egy jobb élet reményében. Bevallom őszintén, én is meglepődtem, amikor a 85. perc környékén könny szökött a szemembe. Nem vagyok az az érzékeny típus, de már nem bírtam azt a megaláztatást, amit a képernyőn láttam. Rossz érzés magyarként ennyire kiszolgáltatottnak lenni. És lehet, hogy közhelyesen hangzik, de abszolút semmi szerencsénk sincs. Sem sportban, sem úgy általában. Ha valaha is létezett a magyarok Istene, az már rég itt hagyott bennünket.

Ezúton szeretném megköszönni az Önök eddigi kiváló meg minőségi munkáját, és sok sikert kívánni a továbbiakban!

Maradok tisztelettel, egy 18 éves erdélyi srác.

P.S.: RIA, RIA, HUNGÁRIA!

Forrás: http://www.nemzetisport.hu/magyar_valogatott/ria-ria-riomania-roman-lapszemle-2277731