comments

1. 
   admin magyarfutball.hu

   # 1

   2015.03.15, 17:05

   Mikor döntöttél úgy, hogy játékvezető leszel?
   A történet még abból az időből való, amikor a futballpálya a sárvári fürdő helyén volt. Serdülő szinten fociztam, de megsérültem, négy-öt helyen eltört a lábfejem. Az edzőnk ekkor azt mondta, mivel még jó ideig nem tudok játszani, tegyem le a játékvezetői vizsgát. Ugyanerre biztatott az egyik osztálytársam édesapja, Kotsis Zoltán is, aki Sárváron az egyik legismertebb és legelismertebb játékvezető volt. Ez 2005 tavaszán történt, és ez az időszak alapvetően befolyásolta az életem. A stoplis cipőmet fekete mezre és sípra cseréltem. Utólag azt gondolom, jól döntöttem, hiszen labdarúgóként legfeljebb az NB III-ig, talán az NB II-ig vihettem volna. Játékvezetőként viszont már elértem azt, amit játékosként valószínűleg sosem tudtam volna, és remélem, ez még nem a csúcs.
   
   Gyerekként azért voltak olyan álmaid, hogy egyszer valamelyik európai nagycsapat mezében, rangos mérkőzéseken kergetheted a labdát?
   Abban az időszakban, amikor még játszottam, nem volt ennyire jellemző a külföldi klubcsapatok iránti rajongás. Az első nemzetközi futballélményem egyébként az 1988-as Európa-bajnokság volt. Máig emlékezetes számomra a holland Van Basten szovjetek ellen lőtt fantasztikus gólja. A családból édesapám is szereti a focit, gyerekkoromban többször látogattunk ki a Haladás mérkőzéseire.
   
   Szerencsére nagyon jó testnevelő tanáraim voltak, Sárváron Bárdosi tanár úr, a Savariában pedig Hollósi tanár úr is motivált abban, hogy kipróbáljam a kézilabdát, a kosárlabdát, vagy éppen az atlétikát. Igazán egyik sportágban sem voltam korszakos zseni, de azt gondolom, mindegyikben többet hoztam az átlagnál. Iskolás éveimből a sport szeretete, valamint az alázat a mai napig megmaradt, és ezt a játékvezetésben is tudom kamatoztatni.
   
   Emlékszel még az első hivatalos meccsedre?
   17 évesen a megyei másodosztályban vezettem a Csönge-Alsóság találkozót. Annyi még rémlik, hogy két idősebb kollégával mentem a meccsre, és én voltam a legfiatalabb a pályán. Férfiasan bevallom, tele volt a gatyám, mert nem tudtam pontosan, mit is kell tennem. Az mindenesetre biztos, hogy a falusi pályákon elég gyorsan megedződik az ember. Szerencsémre az idősebb, rutinos kollégák rendre segítettek és elláttak tanácsokkal, melyekkel talán jól sáfárkodtam. Ez mind kellett ahhoz, hogy egyre jobb és jobb lehessek.
   
   Jelenleg is a fiatalabb játékvezetők közé tartozol, az NB I-ben több, nálad idősebb futballista is szaladgál a pályákon. Mennyire fogadják el ők, hogy az ifjabb szava dönt?
   Azt gondolom, ha valaki a szakmai tudásával ki tud vívni egyfajta tiszteletet a játékosokból, akkor nagy baj már nem lehet. A játékvezetők és a labdarúgók közti kapcsolat egyértelműen más, mint a játékosok közötti. Ettől függetlenül nekünk egy 17 éves focistával is ugyanúgy kell kommunikálnunk, mint egy 35 évessel. Éppen ezért a pályán nem tegezünk egyetlen futballistát sem. Nyilvánvaló továbbá, hogy ha a játékvezető megtalálja a hangot a csapatok rutinosabb tagjaival, akkor sokkal könnyebben állítja maga mögé a többi játékost is. De a legfontosabb, hogy tiszteljük egymást, és mindenki a maga területén törekedjen a minél jobb teljesítményre.
   
   Említetted korábban a falusi pályák sajátos hangulatát, de sokszor az élvonalbeli meccseken sincsenek könnyű helyzetben a játékvezetők. Hogy élik meg a gyakran nem túl baráti fogadtatást a szüleid, a szeretteid? Nem féltenek?
   Édesanyám talán két meccsemet látta élőben, az első még egy megyei találkozó volt, a második pedig életem első NB I-es bajnokija. Utóbbira édesapámmal együtt látogattak ki, de anyukám mindössze egy félidőt bírt ki. Azt mondta, ez volt az utolsó alkalom, több mérkőzésre nem jön el, mert nem tolerálja, hogy a mellette ülő ember hirtelen felugrik, és éppen őt szidja. A szüleim a tévében persze megnézik a meccseimet, de a stadionokba már nem járnak ki. Szerencsére nem féltenek, bár amikor a Ferencváros az NB II-ben szerepelt, beharangozták, hogy nagy botrány lesz az első hazai meccsükön, amit én vezettem. Talán első alkalommal akkor fordult elő, hogy édesanyám felhívott, és azt mondta, fiam, ha bármi lesz, inkább fuss el.
   
   Magam is meccsre járó ember vagyok, elsősorban focit és kosárlabdát nézek. Sajnos nem tudom azt mondani, hogy a játékvezetők lennének a legnépszerűbb résztvevői a sporteseményeknek. Szerinted ez miért van?
   Ma már szinte teljesen természetes, hogy a drukkerek a mérkőzéseken szidják a játékvezetőt. Viszont nagyon érdekes, hogy ha egy szurkolóval magánemberként találkozom, vagy éppen barátságos meccsen focizom ellene, akkor minden megváltozik. Szerintem az egésznek van egyfajta lélektana. A mérkőzéseken a drukkerek egy nagyobb táboron belül jobban ki merik nyilvánítani a véleményüket, vagy adott esetben könnyebben meggyőzhetők arról, hogy egy-egy szituációban a játékvezető hibázott.
   
   Kassai Viktorról olvastam egyszer, hogy Puhl Sándor a mentora. Neked van-e pártfogód, és egy fiatal játékvezető életében mennyire tartod fontosnak, hogy ott álljon mögötte egy már nem aktív, híres kollégája?
   Egy játékvezető pályafutásában az a legfontosabb, hogy végigjárja a szamárlétrát. Magyarországon az egyik nagy lépcső, hogy az NB III-as játékvezető bekerüljön az országos keretbe. Ehhez különböző kritériumoknak kell megfelelnie, például életkor, mérkőzésszám, fizikális teljesítmény és elméleti tudás alapján. Ezeket a fiatalokat 45 éven felüli, már nem aktív játékvezetők nézik meg, és közülük válogatják ki a továbblépésre leginkább alkalmasakat.
   
   A következő lépcső pedig az, hogy valaki az NB II-ből az élvonalba kerüljön. Idehaza működik egy mentor program, melyben minden élvonalbeli játékvezetőnek van egy pártfogója. Nekem, akárcsak Kassai Viktornak, Puhl Sándor a mentorom. Óriási segítség, hogy ő lát el tanácsokkal. Ugyanígy sokat köszönhetek Szarka Zoltánnak is, akinek a teljesítménye azért sem mindennapi, mert NB I-es játékosból lett élvonalbeli játékvezető.
   
   Beszélgetésünk elején megmutattad azokat a speciális kütyüket, amikkel például még azt is tudod mérni, hogy éppen mekkora a pulzusszámod, hány kilométert futottál és hány kalóriát égettél el egy mérkőzés alatt. Lehet azt mondani, hogy az élvonalbeli játékvezetők fizikai felkészülése nagyban hasonlít a profi sportolókéhoz?
   Szinte teljesen olyan, azzal a különbséggel, hogy a játékvezetők többsége 8 órás munkahellyel is rendelkezik. Ha van mérkőzésünk, akkor heti négy futóedzés, plusz egy erősítő tréning vár ránk. Ezt követi a meccs, majd egy teljes szabadnap. Nagyon fontos a jó felkészülés, hiszen a mérkőzés vége felé, 190-es pulzussal is nyugodtnak kell maradnunk, illetve tizedmásodperc alatt kell megfelelő döntést hoznunk. Mindezt úgy, hogy mi csak egyetlen szemszögből látjuk az eseményeket, míg a tévében rengeteg kameraállásból, lassítva, többször is visszanézhetők ugyanazok a szituációk.
   
   A munkád mennyire összeegyeztethető a játékvezetéssel?
   Tizennégy éve dolgozom a Drehernél, ezalatt megszokták már, hogy játékvezető vagyok. Az utóbbi időben, mivel a korábbiaknál többet vagyok távol, jóval nagyobb áldozatokra van szükség tőlem is, valamint a munkahelyem részéről is. Szerencsére megoldódott, hogy fizetetlen szabadságokkal elengednek a munkából, a kollégáim pedig helyettesítenek. Nagyon fontosnak tartom, hogy a munkahelyemen támogassák a játékvezetői ténykedésemet, már csak azért is, mert kizárólag a bíráskodásból nem lehet megélni. Emellett a családtagjaim, akiknek még rengeteg köszönettel tartozom. Szüleim, testvéreim, feleségem és gyermekeim is támogatnak mindenben, ami néha elég nagy áldozattal jár a részükről.
   
   Egyszerű, futballszerető emberként nekem úgy tűnik, többféle, jól körülírható játékvezetési stílus létezik. Van az úgynevezett angolos, sokat beszélgetős típus, de vannak olyan bírók is, akik több lapot osztanak az átlagnál. A saját stílusodat hogyan írnád le?
   Szerintem, aki felkerül az NB I-be, az mindenhonnan szemezget egy kicsit. Hogy ezekből aztán egy játékvezető mennyit és milyen szinten vesz át, az már természetesen egyénenként más és más. Ezek alapján nem tudom azt mondani, hogy például csak az angolos stílust képviselem. Híve vagyok a keményebb játéknak, azt az elvet követem, hogy ami fault, az tényleg legyen fault. Ez valószínűleg abból is adódik, hogy korábban védőt, védekező középpályást játszottam.
   
   A helyszínen, vagy a tévében nézve a meccseket nehéz nem észrevenni, hogy a hazai pályákon rengeteg a reklamálás. Az ilyen helyzeteket a sárga lap felmutatásán kívül hogyan tudod kezelni, esetleg megelőzni?
   Egy jól irányzott mondat sokszor többet érhet a sárga lapnál. Meg kell találni az egyensúlyt, hogy mi az, ami még belefér a játékba, és mi az, ami már nem. Persze vannak olyan szituációk, melyekről a szabály egyértelműen kimondja, hogy az elkövetőjét sárgával kell büntetni. Ezek között akad olyan is, amiről talán még a játékvezető is másként vélekedik. Ilyen például, ha a gól után leveszi a mezét a találatot szerző játékos. Ez esetben nincs mese, fel kell mutatni neki a sárga lapot. Én magam ezzel nem értek egyet, mert egy ilyen szituáció a játék része is lehetne egészen addig, amíg a gólszerző nem hergeli vele az ellenfél szurkolóit. Másrészt persze a szabályokat nálam okosabb emberek találták ki.
   
   Az NB I-ből ki tudnál emelni olyan játékosokat, akik kifejezetten sportszerűek?
   Sokaknak furcsa lehet, de sosem gondolkozom csapatban, vagy játékosban. Amikor hazajövök külföldről, kérdezik, milyen volt az egyik, vagy a másik klasszis, én pedig nem tudok igazán válaszolni. A barátaimmal sokszor járunk Veszprémbe kézilabda meccsekre. Egyik alkalommal a hazaiak éppen a Barcelona ellen játszottak, a vendégek lőttek egy gyönyörű gólt, én pedig arra lettem figyelmes, hogy a körülöttem ülők szúrós szemmel néznek rám, mert megtapsoltam a katalánok találatát. Ennyire belém ivódott már a pártatlanság, hogy a külföldi csapat gólját is elismertem.
   Ha egy NB I-es futballista elküld a fenébe, kiállítom, de a következő meccsen ugyanaz a játékos ismét tiszta lappal indul nálam, sőt még az is előfordulhat, hogy akkor már ő lesz a legsportszerűbb. Nem szabad hagyni, hogy az indulataink, vagy éppen a gondolataink rossz irányba vigyenek. Ugyanígy a munkahelyi, magánéleti problémáinkat sem vihetjük ki a pályára, mert abból sok jó biztosan nem származna.
   
   Egy-egy mérkőzésed után megnézed a szaksajtó véleményét, osztályzatát?
   Úgy vélem, az osztályzatokat is a helyükön kell kezelni. Egyrészről azt mondom, nem számítanak igazán, másrészt viszont annyiban mégis fontosak, hogy a futball szerelmesei ez alapján ítélik meg az ember ténykedését. Velem is előfordult már, hogy egy meccset követően 4-est kaptam a sportnapilaptól. Apukám azonnal hívott is, hogy „hú, fiam 4-est kaptál”, miközben én magam jobbnak éreztem a teljesítményemet. Persze mindez fordítva is megtörtént, kaptam már úgy 9-est, hogy nem tartottam ennyire jónak a ténykedésemet.
   
   Testközelből van tapasztalatod arról, ami itthon, a futballrajongók körében már jó ideje vitatéma. Mi a különbség a hazai és a nemzetközi élvonal között?
   Nehéz megítélni, elsősorban számadatokkal tudom érzékeltetni a differenciát. Körülbelül 400-800 méterrel futunk többet nemzetközi meccsen, mint idehaza. Az igazi különbség az intenzitásban van, míg a magyar élvonalban általában 2000 métert teszünk meg sprintben, addig ugyanez a szám egy külföldi mérkőzésen 2600-3200 méter, utóbbi jóval megterhelőbb. A másik, ami szintén érdekes lehet, a szabálytalanságok száma.
   A nemrég lejátszott BL-döntőn, ha jól emlékszem összesen 22 szabálytalanság történt. De átlagban 16-25 körül van a mérkőzésenkénti szabálytalanságok száma. Ezek sokatmondó adatok. Itthon sok összecsapáson előfordul akár 30-40 szabálytalanság is, de volt az idei esztendőben olyan mérkőzés, amikor 62 szabálytalanság történt. A különbségek okairól rengeteget beszélgettünk, de az igazat megvallva, sokkal nem lettünk okosabbak.

   
   http://www.nyugat.hu/tartalom/cikk/bognar_tamas_jatekvezeto_foci_eb_2012