5 éves korom óta élek a labda bűvöletében. Édesapám is nagy futballszurkoló volt, és a két bátyám is focizott, ők pedig nagyon közel álltak hozzám, és persze fel is néztem rájuk, így nem volt kérdés, hogy én is focizni kezdek. Apácatornán egyébként is beleszülettem egy focit szerető közegbe. Később, amikor már profi futballista voltam, nem csak édesapám volt ott minden mérkőzésemen, hanem rendszerint barátokkal, kimondottan nagy baráti társasággal érkezett szurkolni.²

1970-ben kerültem Székesfehérvárra középiskolába, de sajnos az első évben bokasérülést szenvedtem, így csak másodikas koromtól játszhattam a Vidi serdülő csapatában. Viszonylag hamar, 1974-ben kerültem fel a felnőttekhez, és stabil kerettag lettem. 1976 tavaszán pedig, két nappal a 20. születésnapom előtt már a magyar válogatottban is debütáltam.
Két évet játszottam a felnőtt csapatban, és hatszoros válogatott játékos voltam, amikor 1976 őszén kiderült, csavarozni kell a gerincemet. Benne volt a pakliban, hogy be kell fejeznem focit, ami ijesztő lehetőség volt. A műtétet követően fél évig semmit sem csinálhattam, amikor pedig újra elkezdhettem játszani, úgy éreztem, ez nem fog menni, rettentő fájdalmaim voltak, és nem egyszer gondoltam arra, hogy abbahagyom a futballt. Végül sikerült túljutnom ezen, az ezt követő eredmények, események pedig bizonyították, hogy érdemes volt küzdenem és felállnom. Nem túlzok, ha azt mondom, hogy megjártam a poklot, és onnan kapaszkodtam vissza.²

Rengeteg időt játszottunk együtt, kezdve az ifi csapattól, a felnőtt csapatig. Akkor még nem volt jellemző a futballra ez a nagy népvándorlás, mint ami napjainkban zajlik. Nem fordulhatott elő olyan, hogy játszik valaki tíz mérkőzést és egy jobb ajánlat hívó szavára tovább áll. Megismertük egymást és tudtunk egymásért, a klubért küzdeni, igazán küzdeni. Értékes és jó futballisták voltak ebben a csapatban. Ezt az eredmények is bizonyítják. Túl az UEFA-Kupa döntőn a bajnokságban és az Intertoto-Kupában, valamint a nemzetközi tornákon is sikeresen szerepeltünk. Azt hozzá kell tenni, hogy nehéz helyzetben voltunk, mert akkor szinte csak a Ferencváros csapatából lehetett kitűnni, és ez a megállapítás nemcsak a honi, de a nemzetközi porondra is igaz volt. Mai kifejezéssel élve, nem "sztároltak" minket, annak ellenére, hogy az ellenfeleink óriási reklámértékkel bírtak, azonban a játéktudásunkban elenyésző volt a különbség.¹