Kispesten, a Wekerle-telepen jártam általános iskolába, rossz tanuló voltam, és futball volt a mindenem. Az iskolából négyen elmentünk a közeli Gránit toborzójára. Az első edzőm, Odry Lajos bácsi rögtön a kapuba állított. A Gránitban védtem, amikor meghallottam, hogy az MTK toborzót hirdet. Ott balhátvédként számítottak volna rám, ettől pedig úgy elkeseredtem, hogy rögtön visszamentem a Gránithoz. Tizenhat évesen újra felfedezett az MTK, mégpedig Mérei Vili bácsi, aki, írd és mondd, tízezer forintért igazolt a Hungária körútra.
Nagy, őrült Fradi-szurkoló voltam. Az 51-es villamos ott állt meg a fatribünös Üllői úti stadion előtt, én meg szájtátva figyeltem Rákosi, Albert, Varga Zoli edzéseit. Onnan sohasem kerestek meg, de ma már nem is bánom, mert az MTK-ban is nagyon szép éveket töltöttem.¹

Végigjártam a szamárlétrát. Két évet védtem az ifi egyben, és amikor nagykorú lettem, az MTK tartalékcsapatában védtem. Olyan játékostársaim voltak, mint Sárközy, Szuromi, Dunai Lajos vagy Becsei Józsi.
Első mérkőzésemen Szombathelyen 3-1-es vereséget szenvedtünk. Kovács Imre bácsi volt az edző, s a meccs után azt mondta: „Látszik, hogy ez a Gáspár fiú érzi a kaput.” Ettől fogva 1989-ig védtem.
Ma is büszkén mondhatom, hogy ugyan csak négyszer védtem a felnőttválogatott kapuját, de nem játszottam vesztes meccsen. És a másik különlegesség, hogy a négy mérkőzést három szövetségi kapitány keze alatt játszhattam: Verebes József, Mészöly Kálmán és Mezey György csapatában is szerepeltem.¹

Ezután, picit kalandos körülmények között, köszönhetően akkori edzőmnek, Verebes Józsefnek és Nagy László klubelnöknek, harmincezer dollárért két évre Belgiumba szerződtem. Hogy nem ment rosszul, azt az bizonyítja, hogy a másodosztályban ugyan, de rögtön bajnok lettem, és visszakerültünk az élvonalba.¹

A belga egyesület elnöke valóban szerződéshosszabbítást ígért és hogy a fiatal kapuso edzésébe is bekapcsolódhatok, igaz, csak szóban. Franciaországi szabadságom alatt aztán meglepetéssel olvastam, hogy végleg hazatértem Magyarországra. Még június végén Brüsszelbe siettem tisztázni a helyzetem. Az elnöktől megtudtam, az új edző, Ladislav Novak nem tart rám igényt, s az egyesület anyagi helyzete sem kedvez egy esetleges szerződés-hosszabbításnak. Nem sértődtem meg, profi világ ez, megértettem az okokat. Legföljebb ha korábban tudtam volna a dologról, könnyebb lett volna új egyesületet találni. A kint eltöltött két esztendőből másfél nagyszerűen sikerült, csak jóban volt részem. Állandó kezdő- embernek számítottam, többször szerepeltem a hét tizenegyében. Amikor kimentem, 1989 nyarán, a vezetőség tagjai edzésen többször leültek a kapu mögé, s figyelték az „alakításaim”. Érdekességként jegyzem meg, hogy az első három hét alatt lefogytam 81 kilóról 74-re. ²

Az én színvonalam nem ingadozott a belga első osztálytól a magyar megyei első osztályig. Még mindig ugyanaz a kapus vagyok, aki nem is olyan régen a Kolumbia elleni válogatott mérkőzésen állt a kapufák között. Inkább azt furcsállottam, hogy a Molenbeektől hazatérve nem találtam magamnak csapatot. A mozgás viszont hiányzott, ezért játszottam egy darabig Izsákon. ³