18 évesen bevonultam katonának, azzal a megfontolással, hogy minél előbb túl legyek ezen. Akkoriban még nem voltam elég ismert játékos ahhoz, hogy elvigyen a Honvéd, vagy hasonló helyen töltsem le a szolgálati időt. Arra gondoltam, hogy majd utána megyek valamelyik nagy klubhoz. Kiskunfélegyházán volt Csongrád- és Bács-Kiskun megye központi laktanyája, ahol én a sportszázadban játszottam, ez is két év volt. Már ekkoriban voltak megkeresések. Az MTK-tól például, de a katonaság alatt végig voltak erre további példák...¹

Végül onnan Kecskemétre mentem át. Kecskeméten az NB II-ben voltunk, jól ment a játék. Kecskeméten egyébként folyamatosan kerestek más kluboktól is. Volt olyan mérkőzésem az NB II-ben, ahol 15 perc alatt négy gólt lőttem. Két ékkel játszottunk, Rákosi Gyula volt az edzőnk. A játékosmegfigyelők közül - akiknek az volt a feladatuk, hogy nézzék a tehetséges játékosokat - az újpesti Konkoly Béla bácsi szúrt ki engem. Keresett az MTK-VM, a Dunaújváros, az Ózd, a Ferencváros, Pécs, Szeged... összesen vagy tizenvalahány klub volt a kérőim között. Nagyon sok gólt rúgtam.¹

Tanácsadók, sportmanagerek akkoriban nem voltak. Az érzéseimre hagyatkoztam és édesapám tanácsaira, aki imádta a futballt. Az mindeképpen döntő volt, hogy ha ki akarok tűnni, vinni valamire, elérni a válogatottságot, ahhoz Budapestre kell igazolnom.
Szegeden, a SZEOL pályáján játszott kupamérkőzést az Újpest, amelynek alkalmából Szabó Károly, a szakosztály vezetője tett konkrét ajánlatot: Jöjjek Újpestre. Ennyiből állt egy konkrét ajánlat akkoriban. Pénzről nem volt szó. Nekem ennyi elég volt.
Velem együtt érkezett Szendrei, Szűcs Jani - akivel baráti kapcsolatom volt. Temesvári egy új csapatot próbált építeni. Én a távozó Tóth András helyére kerültem. Kolár volt a jobbhátvéd, belső védők Kovács József és Sarlós András. Tóth Józsi volt a balhátvéd és Kardos. Herédi pedig akkor tért vissza a Ganz-Mávagtól. Aztán Nagy Laci, Kiss Sanyi és Törőcsik. Temesvári elkezdett játszatni. 3 évet egyhuzamban benn voltam a csapatban. Az első évben 12-13 gólt lőttem, Kiss Sanyival konkuráltam, aki minden évben meglőtte a maga 15-16 gólját, csak neki nem volt annyi gólpassza. Temesvárinak pedig volt egy statisztikája, amelyben a gólokat és a gólpasszokat is nyilvántartotta. Ennek betudhatóan rendszeresen én voltam a listája élén. Rendszeresen kiemelt, első helyen említett. Meg is kaptam ezért a magamét a srácoktól zrikában, mint valami eminens tanuló. A második évemben Nagy Laci elment és én akkor kerültem az ő helyére. Baloldali középpályás.

Mivel kényszerűen hagytam abba, csak egy válogatott meccs jutott nekem, a spanyolok ellen az Üllői úton. Pár perccel azután, hogy becseréltek, rögtön volt is egy alkalom. Úgy álltam be, hogy Gyuri bácsi mondta, ha szabadrúgás van, akkor azt Kisznyér lője. Jó helyről, jó szögből adódott az alkalom, de megakadt a sorfalban, fejbe rúgtam az egyik védőt. Valószínű, hogy kevés ideje voltam még a pályán.¹

1984. augusztus 4-én volt a szokásos terheléses edzés. Nyári napon, ólommellényben, melegítőben 4.000 méter futás, közepes iramban. Én mindig végigcsináltam az alapozást.
Ott rosszul lettem, bevittek kivizsgálásra és megállapították, hogy nincs elég oxigén a vérkeringésemben, szívprobléma lehet. Következett a katéterezés, amely megállapította, hogy közvetlenül a szívemnél nincs érszűkület, vagy elzáródás, sem infarktus.
A Szabolcs utcában aztán megállapították, hogy a baloldalon vagy egy 30%-os elzáródás. Felvetődött a kérdés, hogy mi legyen? Lehet, hogy jól döntöttem, lehet, hogy nem, de amikor a konzílium után azt mondták, hogy nem javasolják a folytatást, akkor arra gondoltam, ha ennyi orvosnak az a véleménye, hogy inkább ne, akkor hallgatok rájuk és abbahagyom.
Ha nem fogadom el, akkor megkaptam volna a sportorvosit. Utána egy évet lehúztam úgy, hogy táppénzen voltam, vizsgálatok, de eljutottam odáig, hogy át kell értékelnem mindent és azt mondtam, hogy el kell kezdeni valami mást. Új életet.²