Újpesten katasztrofális körülmények voltak, viszont ott sikerült begyűjtenem egy bronzérmet és bajnokok is lettünk! Valamint még a Magyar Kupában is szereztünk egy ezüstérmet.²

Amikor kikerültem Ausztriába, akkor először csak nagyokat néztem az ottani labdarúgást övező világra. Olyan látvány fogadott, hogy tátva maradt a szám.
...
Hosszabb távon nem maradtam volna, az első félévet követően a Duisburg akart leigazolni, csak megsérültem. Amikor pedig felépültem, és visszakerültem a salzburgi csapatba egy angol másodosztályú csapat akart elvinni. Tehát mindenképpen váltottam volna, de sajnos mindkét sérülésem a lehető legrosszabbkor jött.

A legnagyobb emlékem a Grúzok ellen lőtt két gólom. Amikor lejöttem a pályáról, Bicskei Berci bácsi odajött hozzám, és azt mondta: majd ha abbahagyod a labdarúgást, akkor akárhova mész, mindenhol ezt a két gólodat fogják emlegetni. És igaza lett! Egyébként lehettem volna többszörös válogatott is, de a krónikus gyulladás a lábamban nagyon rosszkor jött.²

A Vidiben fejeztem be az első osztályú labdarúgást, de itt már olyan körülmények voltak, hogy jobb is arról nem beszélni. Így én döntöttem arról, hogy abbahagyom.²

Már régebb óta hívtak a csapattól, hogy jöjjek ide játszani. Előtte az NB II-ben bizonyítottam, majd kihagytam egy évet; pihentem, mert nem volt kedvem focizni nagypályán. Aztán nagyon hamar hiányzott már a társaság és a foci, és így döntöttem a Csanád mellett.²

Szeretek focizni, a pályán mindig is jól éreztem magam, és ez továbbra is így van. A fiatalokkal sok szempontból már nem tudom, de nem is akarom felvenni a versenyt. Sokszor kérdezték, meddig folytatom még nagypályán, és erre mindig azt válaszolom, hogy ameddig segíteni tudom a csapatot. Ha már nem leszek elég jó, akkor felhagyok a focival, de kispályán biztosan hosszabb ideig játszom még. Úgy gondolom, a sok alapozás, amit végigdolgoztam pályafutásom során, még ma is sokat segít, az izomzat nem felejti el a munkát, amit beletettem, ezért boldogulok a fiatalabbak között.¹