Kilencvenkilencben, huszonnégy évesen tértem haza az első osztályú Metzből. Akkor talán érdemes lett volna kitartóbban próbálkoznom, ha nem is náluk, hanem egy másodosztályú csapatban. Töretlen maradt volna a fejlődésem és talán komolyabb szakmai szintre is eljuthattam volna.
A Fradinál Horváth Péterrel alkottuk a csatársort az első évben, akkor elég jól ment, a második szezonomban sokat voltam sérült, de így is ott lehettem kezdőként a pályán a bajnoki címet eldöntő mérkőzésen, Debrecenben.¹

Nem nagyon szerepeltem bajnokesélyes csapatokban hosszabb távon, olyanokban, ahol könnyebb dolgom lett volna, mert támadófutballt játszottak. Talán, ha ilyenekbe kerülök később, még lett volna esélyem a címre. Az akkori Sopron jó középcsapat volt, ahol megvolt a területem és a lehetőségeim. Nagyon jó csapatunk volt, jó körülmények között dolgoztunk. Huszti Szabolcs például akkor robbant be igazán. Kilenc ponttal maradtunk le az első helyezettől, a rájátszásban pedig tíz meccsen csak kétszer kaptunk ki.¹