Egy kis faluban, Sokorópátkán rengeteg időt töltöttem a nagymamáméknál, és a házat csak egy földút választotta el a futballpályától. Az egyik kapu mögött egy nagy földhányás emelkedett, arról jött vissza a labda, mint a rúgófalról, és én folyamatosan ott gyakoroltam, így tanultam meg rúgni. Az édesapám már hat éves korom után levitt az ETO-ba, ahol mondták, nagyon pici a gyerek, de igen ügyes is, ezért maradhattam. Számomra magától értetődött, hogy az iskolából hazamenve letettem a cuccomat, kimentem a győri edzőpályára, ott az edzés előtt gyakoroltam mondjuk a lövéseket hanyatt vetődve, az edzés után pedig mentem a Barátság parkba focizni a haverokkal.¹

Ahol Szabó, Szentes és Hajszán alkotja a csatársort, Hannich, Póczik és Burcsa játszik a középpályán, ott nem könnyű gyökeret verni. Ráadásul a labdarúgók is a felnőttkor küszöbén érnek el a legnehezebb lépcsőfokhoz, amikor át kell lépniük az ififutballból a felnőttbe, és van, aki hiába tehetséges, hiába szorgalmas is mellé, ezen az akadályon elbukik. Verebes József elment a klubtól, addig én tizenhárom meccsen léptem pályára, hol becseréltek, hol nem: ha nem, akkor másnap játszottam a juniorban, és én döntöttem úgy, hogy váltanom kell.¹

Ha mondjuk a Vasas, a Fradi vagy az Újpest kispadján üldögélek, az mennyivel jobb a győrinél? Az volt a fontos, hogy rendszeresen és sokat játsszak, mert csak úgy lehetett meglépni azt az említett lépcsőfokot, erre pedig a Veszprém volt a legjobb választás.
Nagyon egységes volt a csapatunk, kiváló játékosokkal, és Glázer Róberttel egy fiatal, ambiciózus, felkészült edző érkezett hozzánk, aki olyan, itthon még ismeretlen újításokat vezetett be nálunk, amelyekkel meglephettük az ellenfeleket. Az emberek nagyon szerettek minket. A bajnokságot az NB II-ben egy utolsó percben lőtt góllal nyertük meg, és lovashintókkal vittek minket körbe Veszprémben.
Aztán évek múltán jöttek az anyagi gondok, előfordult, hogy fél évig nem kaptunk fizetést, a város SZDSZ-es vezetése pedig azt mondta, nem tud támogatni két kiemelt csapatot, és a férfikézilabdát választotta, hagyott minket kiesni.
Számított még Glázer Robi távozása is, akinek lett egy személyes konfliktusa az elnökkel, ezért elfogadta a Győr ajánlatát, amivel megbomlott a csapat egysége. A helyére érkezett Dunai Antal pedig hiába jó edző, hiába ért el szép sikereket Spanyolországban, velünk nem találta meg a megfelelő hangot.¹

Úgy érzem, a hivatalosan három válogatottsággal és rengeteg élvonalbeli meccsel kihoztam a maximumot a lehetőségeimből. Kiderült, hogy asztmás vagyok, és emiatt hamar kifulladtam, mert a betegség rossz hatással volt a keringésemre. A tüdőm nem adott elegendő friss oxigént a szervezetemnek, és emiatt nem tudtam egy meccsen hússzor megvillanni, hanem csupán háromszor-négyszer. Ha olyan keringésem lett volna, mint a közelmúltban elhunyt szegény Duró Józsefnek, én akár százszoros válogatott is lehettem volna.

Fél évet játszottam San Diegóban teremben, de akkor már kellett volna a hivatalos játékengedély, azt a Veszprém elnöke nem adta ki, és ezért hazajöttem. Egyébként nem is bántam. Egyszer Franciaországban túráztunk, és a Bastia elleni meccs után az ellenfél elnöke bejött az öltözőbe, és közölte, ad negyedmillió dollárt értem. A mi elnökünk elkezdte mondani, hogy engem nem adhat, mert akkor felkoncolják otthon a szurkolók, de mielőtt tárgyalni kezdtek volna, közbeszóltam, hogy ne fárasszák magukat, mert én nem megyek sehova. Jól éreztem magamat Veszprémben, ott voltak a hozzám közel álló hölgyek, a barátok, a közönség, és eszem ágában sem volt külföldre menni. A nagy pénz sem vonzott, a futballnak köszönhetően fel tudtam építeni egy szép házat, ma is az az otthonunk, és normálisan akartam élni az életemet.¹