Gyerekként több sportágat kipróbáltam, többek között a vívást és az úszást is, akkoriban még sok toborzót tartottak a klubok. Az Újpestnél is próbálkoztam, ott nem feleltem meg, aztán nyolcévesen a földalatti egyik plakátján olvastuk, hogy a BVSC toborzót tart. A nyári tábor vezetője Farkas József volt, aki annak idején több tehetséget is kiszúrt. A tábor végén közölte a szüleimmel, hogy a fiúcskának nincs sok esélye, mert csak álldogál elöl, és nem is nagyon érdekli a játék. Szerencsére megengedte, hogy a délutáni edzésre még visszamenjek, akkor beállított a kapuba. Már több mint negyvenöt éve történt, de a mai napig emlékszem: elcsavarták a szabadrúgást a sorfal felett, én pedig egy keresztlépés után ösztönösen elvetődtem a labdára, és végül egy kapusmozdulathoz hasonló ugrás kerekedett ki belőle. Minden így kezdődött.³

Székesfehérvárra Kovács Feri bácsi először valóban második számú kapusnak igazolt engem. Az első néhány fordulóban Koszta Jani védett, utána viszont három évig - kisebb megszakításokkal - én őriztem a Vidi kapuját. Senkinek nem kell bemutatni Disztl Pétert, és az sem volt kérdés, miért ő volt a Vidi kapusa, amíg Fehérváron futballozott. Viszont soha nem szabad abba a hibába esni, hogyha valaki helyére odakerülsz egy csapatba, akkor meg akard próbálni lemásolni, vagy utánozni őt. Talán azért is fogadtak el olyan hamar, mert nem Petit akartam utánozni, hanem mindig magamat adtam.
Amikor a Vidibe kerültem, akkor az UEFA-kupa-döntős csapatból még néhányan Székesfehérváron játszottak, de aztán következett egy nagy fiatalítási hullám Kaszás Gáborral. Az a Vidi tele volt nagyon tehetséges, ambiciózus játékossal. 1989-ben egyébként bajnokok lettünk volna, ha a korábbi 2 pontos, vagy a mai 3 pontos rendszer szerint zajlik a bajnokság. Viszont ebben a szezonban, ha egy találkozó döntetlennel zárult, 11-es rúgásokkal dőlt el, melyik csapat szerzi meg mind a három bajnoki pontot, és mivel a büntetőpárbajok alkalmával többnyire alulmaradtunk, így hiába mi nyertük meg a legtöbb meccset a szezonban, és hiába mi rúgtuk a legtöbb gólt, még a dobogóra sem sikerült felkerülnünk.
A fehérvári szurkolókat remek futballal tudtuk kiszolgálni, úgy gondolom, remekül szórakoztak az emberek a Sóstói Stadionban. Ennek köszönhetően minden játékost a szívükbe zártak a drukkerek, gondoljunk csak Petresre, Jovánra, Csucsánszkyra, Máriásira. Nem azért váltottam csapatot, mert bármi bajom lett volna a Vidivel, vagy a közeggel, csupán elérkezettnek láttam az időt, hogy egy szinttel előrébb lépjek. A bajnoki címért szerettem volna küzdeni, és szerencsére ez Kispesten egyből össze is jött.¹

Ha türelmesebb vagyok, messzebbre juthattam volna. A lehetőségeim adottak voltak. A Honvédból is siettem, és ha még várok egy évet a belga Gentben, akkor már nem számítottam volna külföldinek. De én négy év után kissé felelőtlenül beleugrottam egy török ajánlatba, a Genclerbirligihez mentem. Ott állandóan az járt a fejemben, hogyan lehetek válogatott.²

Mehetnékem támadt, pedig akkor is csak várnom kellett volna a soromra. Beenhakkerrel összezördültem, Frankfurtban is forrófejű és nagyszájú voltam, összevesztem az edzővel, mert az a bolgár Nikolov került a kapuba, aki nálam gyengébb volt. Képtelen voltam várni, pedig az idő nekem dolgozott, de nem tudtam hallgatni, idegesen jártam edzésre, meg is sérültem, innen már nem tudtam az élvonalba visszakerülni, még a Dunaferrben is Rabóczkyt látták jobbnak 2001-ben.²