hozzászólások

1. 
   admin heimo

   # 1

   2023.12.31, 07:16 (szerk.: 2023.12.31, 07:17)

   A tatabányai lidércnyomás — amikor bátran támadtak, és kaptak is egy hetest — még élénken élhetett a debreceniek pszichéjében, mert mindjárt a meccs elején beálltak védekezni. A Dózsa azonban még erre föl sem volt hajlandó különösebb harciasságra, úgyhogy az első negyedórában mindkét csapat inkább a saját térfelén játszott. Ebben az időszakban néhányan a Nagyerdő fáinak susogását is horkolásnak hallották, az unalmat csak olykor oldotta, hogy a mélyen hátrahúzódó Bücs felszabadítás helyett cselezgetéseivel meg-megkavarta saját csapata védelmét. Aztán az Újpest felismerte, hogy a középpálya senki földje, ám keresztlabdás támadásai legkésőbb a 16-osnál rendre elenyésztek. A Debrecen később rájött, hogy végül is otthon van, és Benyó, Kiss, majd Plókai foglalkoztatta az újpesti kapust akinek a legnehezebb feladatot ez idő tájt mégis egy 40 méteres, cseles hazaadás hárítása jelenítette. A félidő legnagyobb helyzete a Dózsáé, személyileg Rostásé volt: az újpesti támadó a 42. percben négy méterről előbb Mező kezére rúgta a labdát, majd amikor az a kapufáról visszapattant, ugyanonnan mellé lőtt. A negyedórás pihenő után aztán javított: a második játékrész elején az eltűnődő kapus fölött csavart egy szabadrúgást a jobb felső sarokba. Az egyenlítés ugyancsak pontrúgás után esett, a 16-osom belüli közvetettet Benyó legurítása után Melis juttatta egy újpesti láb és a kapufa közreműködésével a hálóba. Ezután mindkét csapat felhúzta a sisakrostélyt, és a kihagyott helyzetek, illetve a játékosok bőven estek itt és ott. A harcos döntetlen igazságos eredménynek tűnt.

   
   Népszabadság, 1987. augusztus 31.