Amikor eljöttem Zalaegerszegről, közel sem voltam biztos abban, hogy elérem .a 150. mérkőzést. Kilencven tavaszán az NB II- ben szerepeltünk, s végül a harmadik helyen végeztünk, így .lecsúsztunk még az osztá- lyozóról is. Én viszont huszonkilenc évesen mindenképpen az élvonalban szerettem volna még játszani. Szerencsémre több NB I-es klub is hívott, végül a Kispestet választottam.
Több társamhoz hasonlóan nekem is lejárt a szerződésem. Kispesten két szép évet töltöttem, de úgy is mondhatnám, hogy egy felejthetetlent és egy felejthetőt. Az első esztendőben ugyanis huszonkilenc mérkőzést játszottam, s a végén elmondhattam, hogy magyar bajnok vagyok. Utána viszont az őszi kilencedik találkozón, a Vác ellen eltörött a talpcsontom, éppen akkor, amikor a Sampdoria el
leni BEK-mérkőzés előtt álltunk. Tavasszal aztán újra kezdőember lettem, de a hajrában megint kisebb sérülés ért. A kispesti vezetők túlságosan nem marasztaltak, itt, a Szőnyi úton viszont szívesen láttak. Ennyi az egész.¹

A nyári felkészülést együtt kezdtem a többiekkel. Kitűnő erőben és makkegészségesnek éreztem magam. Már ekkor azt mondta az edzőm, hogy söprögetőben feltétlenül rám számít. S tíz edzés után jött az a bizonyos első edző- mérkőzés. Az első félidő közepén tarthattunk, amikor hirtelen nyílaló fájdalmat éreztem, s azonnal le kellett jönnöm a pályáról. Természetesen nyomban orvoshoz mentem. A diagnózis szerint üiő- ideg-gyulladásam volt. Először a Sportkórházban injekciós kúrát kaptam, majd .amikor ez nem használt, én is elmentem Dabasra, a sportolók doktorához. Aztán ismét a Sportkórház következett. Hosz- szas fizikoterápiás kezelés után végre rendbe jöttem.¹