Én szerintem nagyon jókor kerültem ki, mert előtte már felkerültem az első csapatba Pécsen, és egy fél szezont ott is játszottam. Az nekem elég nehéz volt, de a fél év alatt azért kezdtem hozzászokni ahhoz a tempóhoz. És amikor kimentem, akkor először a második csapathoz kerültem a Beerschotnál, és akkor az iram nem volt már gyors. Ez sokat segített az integrálódásban. Igaz, ott azért minden edzésen kemény ritmus volt, nagyon sok labdatartással. Ráadásul Disztl Milánnal és a Kiss Zolival együtt mentünk ki, és Kovács Ervin is ott lakott közelben, ő azért nagyon sokat segített nekünk beilleszkedni.
Szerencse volt, hogy akkor egy Ajax-képzést kaptunk a Beerschotnál, amely akkor az amszterdamiak fiókcsapata volt, és az nekem nagyon sokat segített. Nem hiszem, hogy ezt bárhol máshol megkaptam volna, hogy ha itthon maradok. Labdabiztonság megszerzése, passzok és átvételek és a labdatartás, ezek azok amik meghatározzák az Ajax-stílust. Mindezt egy 4-3-3-as rendszerben.³

Volt róla szó, hogy a Rodából előbb elmegyek, de a francia és az orosz szerződés sem jött össze. Maradtam, aztán egy idő után elég volt. Mindenki másmilyen, nekem két-három év után kell a váltás, mert a váltás jó. Új csapat, új edző, új atmoszféra, új társak. Nem mondom, hogy rossz volt a Hollandiában töltött hét év, mert jó emlékeim vannak, és máig azt a klubot tartom a legjobbnak, amelyben szerepeltem, de talán jobban tettem volna, ha előbb elmegyek...²

Hiába keresett akkor több csapat is - például a Leeds United is -, amikor lejárt a szerződésem a Rodánál, végül Krétán kötöttem ki. Valahogy, valamilyen módon nem lett a többi más lehetőségből semmi. Egyikből sem. És akkor hívott az egyik volt csapattársam, aki jóban volt a korábbi Ajax-csatárral, Nikos Machlasszal, aki a technikai vezető volt az OFI Krétánál, és mondta, hogy van ez a lehetőség. Hát mondom, jó, akkor menjünk, a pénz nem rossz - legalábbis papíron, az első két hónapban nem volt az... Krétáról amúgy én vissza se akartam jönni, olyan jó volt az, hogy reggel felkelt, aztán sütött a nap, a tengerparton kinézel az ablakon. És a legjobb játékosokkal ott játszottam együtt egy csapatban. Roy Carroll, aki a Manchester Unitedben is védett, Jordi Lopez a Barcelonából, Jorge Lopez a Valenciából, Stathis Tavlaridis az Arsenalból, aztán egy török válogatott játékos... Ott tényleg olyan játékosok voltak, hogy le a kalappal, ott játszottam a legerősebb csapatban a pályafutásom során.³

Utólag azt mondom, kár volt lehúznom hét évet a holland Rodánál. Jól éreztem ott magam, de három év múltával tovább kellett volna lépnem.
Tavaly augusztus végén írtam alá az OFI Krétához. Úgy voltam vele, Belgium és Hollandia után kipróbálom magam egy egészen más kultúrában és életstílusban. Krétán a tengerparton gyönyörű házban éltem. Olyan volt az egész, mint egy hollywoodi film díszlete. Csakhogy én nem kirándulni, turistáskodni mentem, hanem futballozni. Azt tudnia kell, hogy az OFI rájátszás útján került fel az élvonalba, de úgy, hogy a játékosok már szabadságon voltak, onnan trombitálták össze őket, és így harcolták ki az élvonalbeli szereplést. Az ősszel még nem volt semmi gond velem, játszottam rendszeresen, és jól is ment. Tavasszal azonban többször is megsérültem, egyszer húzódás, másszor szakadás miatt jó néhány meccset kihagytam. Ezért is döntöttünk úgy közösen a klub vezetőivel, hogy nem maradok, és inkább hazatérek.³

Felhívtak az Újpest vezetői, és azt kérdezték, lenne-e kedvem a Megyeri úton futballozni? Megtisztelő volt az ajánlat, és komolyan elgondolkodtam rajta. Ha nem jön közbe a Beerschot invitálása, szinte biztos, hogy lila-fehér dresszben futkorászok a negyvenfokos Budapesten. Csakhogy Bognár György menedzser, akivel régóta kapcsolatban állok, végül is egyezségre jutott egykori klubommal, így visszatértem Antwerpenbe.³

Ebben a szezonban jól indult minden, de aztán nem játszottam egy darabig. Az edzőt elküldték, az asszisztense vette át a csapatunkat, s nála elkezdtem játszani. De hamarosan őt is elküldték, s jött egy új edző, nála viszont megint nem játszom. A kinevezése után a keretből is kirakott. Korábban már két éven keresztül dolgozott itt, és inkább azokat favorizálta, akiket ismert, meg a fiatalokat. Eléggé felkaptam a vizet, és azt mondtam, hogy mindenképp elmegyek. Tárgyaltunk a Péccsel, de végül úgy döntöttem, hogy most még nem megyek haza.²

A nyáron abbahagytam a labdarúgást. Az Antonia már csak levezetés volt, adtam magamnak még egy esélyt a folytatásra, hátha, de aztán úgy láttam jobbnak, ha befejezem és életem következő fázisára koncentrálok. Voltak ugyan külföldi ajánlataim, de nem olyan minőségűek, amiért megérte volna feladni vagy veszélyeztetni a kapcsolatomat. Így a környéken próbáltam csapatot keresni, ami nem volt könnyű, a Beerschottal nem is jutottam egyezségre. Mivel egy 32 éves játékosért nem igazán kapkodnak, én sem erőltettem tovább a dolgot.¹