hozzászólások

1. 
   admin fgymat

   # 1

   2024.11.16, 13:36

   Kiss László kutatásának köszönhetően kiderült, hogy nem Emil, hanem Ernő volt a keresztneve:
   

   A legendássá vált Makó- Békéscsaba labdarúgómérkőzés két hőse már megszólalt ezeken a hasábokon, felidézve a daliás időket. Most a „brazil idegenlégiós” a már a 80. évében járó Murza (Marosi) Ernő emlékezik a felejthetetlen összecsapásra, melynek ő is részese volt. Először azonban pályafutása kezdetéről faggatom, és Ernő bácsi meglepő dolgokat mondott. - Magyar létemre Brazíliában kezdtem el focizni. Hogy hogyan lehetséges ez? Szüleim 1924-ben emigráltak Romániából, Erdélyből a futball és a szamba országába. Ott azonban mint bevándorlók nem kaptak állást és 11éves gyerekként én tartottam el a négytagú családunkat. Bántott, hogy édesanyámat mindig kisírt szemmel látom, ezért beszéltem a helyi srácokkal akkorra már tűrhetően beszéltem portugálul - és ők ajánlották, legyek rikkancs. Belevágtam, mert szükség volt a pénzre, és sokszor bizony estig dolgoztam, de utána még lementem - bár édesanyám féltett, hogy túlhajtom magam — az utcára focizni. Az ottani utcák-terek bajnokságában is rendszeresen indultunk a csapattal. A brazil éjszakában fertőződtem meg a focival, ott szerettem bele ebbe a szép sportágba. — Felcseperedve is folytattaa bőrgolyó bővülését...Igen, hisz akkoriban Magyar Liga is létezett Brazíliában és egy félprofi csapatban az Ypirangában játszottam. Ez egy külváros egyesülete volt, rendesen szerződést kötöttek velünk, de megengedték, hogy a foci mellett dolgozzunk, munkát vállaljunk. Én a Generál Motorsnál dolgoztam, mint műszerész. Az Ypirangával megnyertük a Dél-amerikai Magyar Újság által felajánlott „Igazságot Magyarországnak” Kupát, amely a talpazatával együtt 170 cm magas volt és színezüstből készült. Ezenkívül fociztam még a brazil-magyar köztársasági kör csapatában 35-37 között. — Hogyan került haza?A szüleimet nagyon gyötörte a honvágy, és rokonaink elintézték a hazajövetelünket, tehát ’37-ben jöttem én is vissza és egy aradi klubban kezdtem el focizni. Nem akartam katona lenni Romániában, és ekkor az élvonalbeli klubok garantálták is a játékosaiknak, hogy nem hívják be őket. Az 1940- es esztendő már a Kolozsvári AC-nál talált, de már Magyarországon játszottam, hisz Erdélyt közben visszacsatolták. Ezután Borsod megye és a Diósgyőr gárdája következett, két és fél éven keresztül rúgtam itt a bőrt. Makóra ’43. január 1- jén kerültem, Böröcz jött el értem, majd nem sokkal később behívtak katonának és ’45-ben Bicskén egy dum-dum golyótól találva súlyosan megsebesültem, a nyoma még ma is látszik. A sérülés miatt csak három hónapig voltam szovjet fogságban, Szibériába el sem vittek, Bécsből hazajöhettem. Azt még meg kell említeni, hogy Marosi néven fociztam, egy újságíró keresztelt újra. - A sérülés nem törte kettésportpályafutását? -Nem, mert a kezemet érte a golyó. A háború után két évvel ’47-ben így én is játszhattam a Makó-Békéscsaba derbin, mely életem, egyik legérdekesebb meccse volt. Azt mondták az Elektromos Művek vezetői, ha győzünk vagy döntetlent érünk el, megkapjuk a letétbe helyezett 11 ezer forintot. Ez borzasztóan nagy pénz volt akkoriban. Plusz még egy kéthetes üdülést is kaptunk Budapesten.Az utolsó mondat kijelentéséből arra következtetek, hogysikerült megcsípni a Viharsarok reprezentánsát. — Igen, döntetlen lett. Az első félidőben 1-0-ra vezettünk, aztán egyenlítettek és a második játékrészben nagyon támadtak. A meccs 1-1-re állt, amikor a csabai Imri legurította a labdát Kincsesnek, aki beadta és az érkező Imri csukafejese veszélyesen szállt a kapunk felé. Többen nem mertünk odanézni, én is a földre szegeztem a tekintetem, majd félve felpillantottam, hova megy a labda? Szerencsénkre a kapu tetején levő hálón landolt a játékszer, s így 1-1lett a vége, örülhettünk! Pedig az a hír járta a meccs előtt, hogy a csabai vezetők eljönnek Makóra, hogy megvegyék a mérkőzést, de a játékosaik azt mondták, nem kell, nyerünk. Nem lett igazuk és ezt még ma is emlegetik, ha találkozunk, persze viccesen. — Meddig focizott Ernő bácsi? —Az Alsóvárosi MÁV-ban még 42 éves koromban is játszottam, majd az ifinét edzősködtem, Herold Laciból nagy focista lehetett volna... — emlékezik egyik tanítványára. A Fradi is érdeklődött utána, de sajnos nem vette komolyan a játékot. — Mostanában hogyan telneka napjai? —Nyugdíjas vagyok, és már a nyolcvanadik évemet taposom. Bottal járok, az a lábam makrancoskodik, amivel egykor a gólokat rúgtam... IMRE PÉTER

   
   Reggeli Délvilág
   1994.04.02
   
   1996-ban hunyt el:
   

   Mély fájdalommal tudatjuk, hogy a szeretett férj, édesapa, nagyapa, após és nász, MURZA ERNŐ életének 83. évében elhunyt. Hamvasztás utáni búcsúztatása július 8-án, 13 órakor lesz a Dugonics temető ravatalozójából.

   
   Délmagyarország
   1996.07.03.