Mindössze egy évet töltöttem a kék-fehéreknél, amikor megkeresett az ETO, majd át is igazoltam és 1947 őszétől már ott játszottam.¹

Dombos Petivel együtt egy-egy szép öltönyt kaptunk a klubcseréért. Ennek is nagyon örültünk, hiszen a háború után semmink sem volt. Később, amikor jól ment a játék, hívott a Vasas, a Honvéd és az MTK is, de az intézőnk, Pécsi Béla egy-egy hazai ebéd mellett mindig lebeszélt a távozásról. Talán az is megkönnyítette a döntésemet, hogy a csapat jó közösséget alkotott, az edzések után rendszeresen együtt maradtunk, összejártunk, nehéz lett volna a válás.¹

Hosszú éveken keresztül tagja voltam az A válogatott tizennyolcas keretének, de sajnos hivatalos mérkőzésen nem szerepelhettem. Akkoriban igen Budapest-centrikus volt a labdarúgásunk, ráadásul jó játékos is sok volt. Ha elfogadom egy fővárosi csapat ajánlatát, biztos, hogy bekerültem volna a válogatott csapatba. Politikai okok miatt nem vettünk részt a londoni olimpián, így életem legnagyobb élménye az volt, amikor először játszottam a B válogatottban. Túrára az ötvenes években nem nagyon engedtek bennünket, de egy németországi út emlékezetes marad máig is. Egy hónapig voltunk kint és végig veretlenek maradtunk úgy, hogy közben Rostockban hatvanezer néző előtt az NDK utánpótlás-válogatottját is legyőztük.¹