Ha valaki Hrutka János nevét keresi valamelyik csapat összeállításában, feleslegesen fárasztja magát. A futballberkekben Rudinak becézett játékos nincs sem az első osztályban, sem a megye kettőben. A korábbi huszonnégyszeres válogatott, aki a Ferencvárossal három, a német Kaiserslauternnel egy bajnoki címet szerzett, egyszerűen eltűnt a futballtérképről.

Hrutka János nem követte például Fischer Pált, aki Magyargécen vált közönségkedvenccé – igaz, van egy apró különbség kettejük között: amíg a szintúgy ősfradista Fischer afféle megérdemelt jutalomjátékon vehet részt a kiscsapatnál, 37 esztendősen, addig Hrutka János 29 évesen akár a válogatottban is szerepelhetne.

Nem sérült, fizikálisan sohasem volt gondja (a sérülésekkel már annál inkább), ha kellett, a felhők közül fejelt, ha a helyzet úgy hozta, szinte a Keleti pályaudvarról csavarta be szabadrúgásból a labdát a románok hálójába. Mégis abbahagyta. Furcsa történet ez, sok-sok kanyarral, rengeteg tapssal, sikerélménynyel és majdnem annyi kudarccal. Hrutka János a Fradiban szívós munkával utolérte azokat, akik talán tehetségesebbek voltak nála: futott, zakatolt, becsúszott, felszántotta a pályát, és ha azt mondják neki, minden reggel locsolja meg hajnali hatkor az Üllői úti stadion gyepét, hát tán azt is megteszi. És jól tette, hogy így küzdött, hajtott: előbb alapember lett, később válogatott, majd jött a profiszerződés, az irigyelt lehetőség, meg sem állt Kaiserslauternig. Aztán hazatérve, a Fradiból immáron eltanácsolva (mondjuk finomabban: kölcsönadva…) előbb kiesett a Vasassal, majd a Kispesttel.
Két év, két könnyező szurkolótábor, két felejthetetlen kudarcélmény.
Ez is Hrutka János, ez is hozzátartozik az életéhez, mint ahogy az immár legendássá váló szerződése, amely napvilágra került, s amelyből kiderült, hogy a Ferencvárosnál három év alatt csaknem százmillió forintot kereshet.
Alighanem ez okozhatott neki olyan törést, amelyet sohasem hever ki.
És tessék: a nyáron már sehová sem hívták.
Csoda-e, ha feladta a küzdelmet?
– Akkor most elérkezett a pillanat, és megkérdem: valóban abbahagyta a futballt?
– Alighanem végleg befejeztem – mondta Hrutka János. – Úgy vagyok vele, ha télen sem keresnek meg, ha nem kapok komoly ajánlatot, akkor végérvényesen abbahagyom.
– No, de hová hívnák akkor, amikor nem is edz?
– Hát, ez az… Sehová. Tisztában vagyok ezzel, ezért mondtam, hogy alighanem befejezettnek tekintem a pályafutásomat. Egy icipici, alig-alig észrevehető kiskaput hagytam még, de inkább csak a lelkem megnyugtatására.
– Tudja, azért furcsa, hogy huszonkilenc évesen ilyesmiket mond.
– Ez van. Én itthon már csak a Ferencvárosban szerettem volna futballozni, világéletemben ehhez a klubhoz tartoztam, és elegem lett a kölcsönadásokból, a kényszerpályákból. Az Üllői útra viszont nem kellettem, így abbahagyom. Nincs ebben semmi különös.
– Nem olyan régen még a válogatott alapemberének számított, az angoloknak és a románoknak lőtt szabadrúgásgólját hónapokig ismételte a televízió, a szurkolók pedig úgy beszéltek "a Rudiról”, mint a lelkesedés és a futball iránti alázat mintájáról. Hogyan tudott néhány rövidke év alatt olyan helyzetbe kerülni, hogy egyetlen csapat se lássa szívesen a játékoskeretében.
– Azért ne essünk túlzásokba. Ha nagyon akartam volna, akkor a nyáron találok csapatot magamnak. Lehet, hogy nem az első osztályban, de akkor is. Ám úgy vagyok vele, hogy én csak a Fradiban akarok futballozni.
– Azt nem gondolhatja komolyan, hogy két gyötrelmes év után tárt karokkal várják vissza a Fradiba. Valóban azt hiszi, hogy még befért volna a mai Ferencvárosba?
– Nem győzöm hangsúlyozni, hogy mind a Vasasban, mind a Honvédban kényszerből játszottam. Egyszerűen odavezényeltek, holott én mindig is a Fradihoz tartoztam. Egyébként Angyalföldön nem játszottam rosszul, a szurkolók is kedveltek… A Honvédnál viszont, elismerem, nem ment a játék, de itt sem volt egyszerű a helyzet, csak a játékosok és a szurkolók akarták a bentmaradást, az akkori vezetők aligha. No, de mindegy, túl voltam ezeken, és akkor arra gondoltam, kapok még egy esélyt a Fradiban, ha húsz fillért adtak volna, azért is odamegyek, csupán az érdekelt, hogy újra bizonyíthassak.
– Ha már a pénzt említi: a szurkolók a mai napig nem feledik, hogy milyen mesebeli szerződést kötött annak idején. Ha rosszul nyúlt a labda felé, vagy éppen elvétette a becsúszást, már kiabálták is: mi van, Hrutka, százmillióért bénázol…!
– Nem szeretnék ezzel foglalkozni. Különben is a Fradiban nem kellettem most, a nyáron sem, így felesleges a múltat felhánytorgatni. Vannak emberek, akikben óriásit csalódtam, de a Ferencvárostól nem akarok és nem is tudok elszakadni, ott vagyok minden meccsen, drukkolok a csapatnak.
– Hiába próbál visszafogottan beszélni, aligha így képzelte a búcsúját…
– Már nincs bennem düh. Azt valóban elismerem, hogy másként terveztem mindent, különösen az édesapámat sajnálom, aki nagyon szerette volna, ha méltóképpen búcsúzom el a profifutballtól. Rengeteget köszönhetek a labdarúgásnak és persze a Ferencvárosnak, és jó lett volna, ha megkapom a lehetőséget a szép búcsúra. Egyszer talán majd eszébe jut valakinek: itt ez a Rudi, rendezzünk neki egy búcsúmeccset…