Falun nőttem fel, Alsópetényben, és mint minden gyerek, én is imádtam futballozni. Hamar a helyi csapatban találtam magam, és edzéseken abban az időben divat volt a tizenkét perces futás. A második napon volt éppen egy ilyen erőpróba, és én csak arra figyeltem, hogy tapadjak az élen futóra. Másodikként értem célba, rögtön leigazoltak.
Schumann János, az Újpest korosztályos edzője látott az egyik mérkőzésen, majd addig járt a szü­leim nyakára, amíg ki nem járta, hogy a Megyeri útra igazoljak. Pedig, mint minden falusi gyerek, én is nagy Fradista voltam. Természetesen később ez az érzés elhalványult, és már csak a mindenkori klubomért harcoltam teljes erőmből.¹

Elég fiatalon Válogatott lettem. Még az Újpesti Dózsában játszottam, amikor Verebes József meghívott. A futballbarátok számára emlékezetes lipcsei, NDK elleni találkozón csereként játszottam húsz vagy harminc percet. Azért mondom, hogy emlékezetes, mert Verebes Józsi bácsit ott találta meg a magyar futballközvélemény. Lipcsében szmokingos úriemberek vártak bennünket, ő meg strandpapucsban és rövidnadrágban lépett ki a repülőből.¹

Két oka volt az átigazolásomnak. Az egyik Mezey Gyuri bácsi személye, aki hívott a Honvédhoz, és én annyira kötődtem hozzá, hogy nem volt mese. A másik nem elhanyagolható tényező, hogy a magánéletemben is nagy változás következett be, és ez is azt mondatta velem, hogy költözzek.¹

Remek három évet töltöttem a Honvédban, rengeteget tanultam, fejlődtem ott, kiváló társakkal futballozhattam együtt, nyertem két bajnoki arany- és egy bronzérmet, de Újpest egészen más. Ott nevelkedtem, ott szövődtek a gyerekkortól máig tartó barátságok, ott lettem élvonalbeli, majd válogatott játékos és először bajnokcsapat tagja, tehát a szívem ezé a klubé.²

Azt sem tudtam, hol van ez a csapat. A bajnoki banketten szóltak, hogy van ez a lehetőség, és két napom van dönteni. Egy évvel korábban megkeresett a Valencia, de én még fejlődni akartam Kispesten, a belga klub ahhoz képest nagyon kicsinek számított. A topbajnokságokba vágytunk, de a Honvédnál is nagy lett a mozgás, a tulajdonos, Louis de Vries nem azt éreztette velem, hogy ragaszkodna hozzám, ráadásul a feleségem is azt mondta, vágjunk bele. Gondoltam, miért ne, egy-két évet eltöltök Belgiumban, nem hittem volna, hogy huszonnégy lesz belőle…
A magam szemében ott lettem jó futballista. Addig mindig magasabb szinten játszottam, mint ahova magamat besoroltam. Fiatalon kerültem be a felnőttek, gyakran korábbi példaképeim közé, az Eb-győztes csapatban is az ifjabbak közé tartoztam, és Belgiumban értem be annyira, hogy elismerjem, tényleg futballista vagyok.²

Lehet, hogy lehettem volna többször is válogatott, nem tudom. Meglehet, túl korán, már huszonegy évesen bemutatkozhattam, és túl korán kerültem is ki a csapatból. Még nem voltam huszonhat éves, amikor Belgiumba szerződtem, és onnan az aktuális szövetségi kapitányok nem hívtak. Én pedig soha nem ajánlkoztam, soha nem rendeztem hírverést, hogy itt vagyok, miért nem tetszik engem észrevenni. Nem. Csendben tudomásul vettem, hogy nem férek bele az edzői elképzelésekbe.

Sajnos sok súlyos sérülésem volt. Végül is a végső döntést egy térdsérülés miatt hoztam meg. Komolyan mondom, már annyit műtötték a térdemet, hogy a belga orvostanhallgatók rajtam tanulták ki a szakmát, a térdműtétet. Úgy gondoltam, szép volt, jó volt, ennyi volt.¹