Az olajfinomító telepén laktunk. Hétfőn mindig volt mozi, de oda a felnőttek jártak, mi, gyerekek pedig mentünk a házak közé focizni, nyolcan-tízen mindig összejöttünk. Tízévesen bekerültem az iskolaválogatottba, kis bajnokságot játszottunk Komárom és Mocsa iskoláival, de versenyeztünk atlétikában és tornában is. Néhány év múlva a testnevelőtanárom azt tanácsolta a szüleimnek, vigyenek el Tatabányára, ahol néhány edzés után leigazoltak. Eleinte hetente egyszer edzettem ott, a hétvégeken pedig meccset játszottam, de amikor gimnazista lettem, akkor reggel hétkor átvonatoztam Tatabányára, bementem az iskolába, utána következett az edzés, onnan visszavonatoztam Szőnyre, este pedig tanultam, majd aludtam. Ez így unalmas darálónak tűnik, de nem volt az, nagyon élveztem.²

A család 1964-ben elköltözött Szolnokra, és azt sem tudtam, hol lehet ott focizni. Két másodosztályú csapata volt a városnak, a MÁV és az MTE. Az utóbbi balhátvédje édesapámnál dolgozott, ő tanácsolta, hogy menjek oda. Egy ideig egyedül edzettem, de egy szép napon közölték velem, hogy leigazolnának, és tizenhét évesen azonnal az első csapatban találtam magam. Boldog voltam, különösen úgy, hogy még az ifiválogatottba is behívtak.²

Szolnokon játszottam, NB II-ben, és Rózner Győző, a legendás szakosztályvezető jött le egy mérkőzésre megnézni. Nyilván tetszett a játékom, mert a mérkőzés után rögtön megkérdezte, lenne-e kedvem a Vasasba igazolni. Én meg nem sokat töprengtem, igent mondtam, és ma is mondom, hogy nagyon jól tettem. Talán nem is kell részleteznem, mekkora megtiszteltetés volt akkoriban egy Vasas-ajánlat. Nem drukkoltam én egyetlen csapatnak sem. Egyszerűen csak fociztam, nem kergettem rózsaszín álmokat, hogy ebben, vagy abban a csapatban szeretnék játszani. Én a játék élvezetéért fociztam. A Vasas pedig akkor nagy csapat volt. Később hallottam, hogy volt még két-három csapat, amelyik szívesen elvitt volna, de az adott szó nálam mindent jelentett. Talán az ázsiómat azért növelte a Vasas-vezetők szemében, hogy akkor én már régi, rutinos ifjúsági válogatottnak mondhattam magamat.
Salgótarjánban rögtön győztes csapatban mutatkozhattam be. Balszélsőt játszottam, és a három gólom vastagon benne volt a 4–2-es győzelmünkben. Egész pályafutásom úgy volt jó, ahogy volt. Csodálatos éveket kaptam a Vasastól és a labdarúgástól, és persze a válogatottól. Nem voltam szerencsés, már ami a válogatottságot illeti. Valahogy úgy hozta az élet, hogy sokat voltam sérült. Ha nem jönnek közbe ezek a bajok, gondolom, akár ötvenszer is játszhattam volna a válogatottban. De ilyen az élet, ilyen a futball.¹

Amikor a Vasastól eljöttem, két nap múlva bejelentkezett értem az Ózdi Kohász, s még két évet ott lenyomtam még. Aztán elég messzire kerültem a labdarúgás mindennapjaitól, de így volt kerek és szép a történet.¹