Saját fiók létrehozásával tudsz mérkőzéseket értékelni, értesülhetsz a kedvenc klubod és játékosaidhoz kapcsolódó fontos információkról, kiderítheted, hogy te jártál-e eddig a legtöbb meccsen, segíthetsz hiányzó adatok beadásában és bármihez hozzászólhatsz.
Egy Újpest-klasszis, akit édesapja a Ferencvárosba szánt. Egy bohém sváb, akivel a borospohár mellett bármikor el lehetett dalolni. Egy futballista, akinek házához német ellenfele ötven évvel meccsük után küldött tisztelgő küldöttséget. Egy dózsás, aki – jobbján a később disszidálási kísérlet miatt felakasztott Szűcs Sándorral – ülve fogadta az öltözőben Kádár Jánost. Egy ember, aki semmi pénzért nem hagyta volna el a Dunakanyart.
A legendás újpesti fedezet, Nagymarosi Mihály özvegyénél jártam.
Danis Margit néni elmerengve hallgatja a sorokat, gondolatai messze járnak, régi időkben. Csendes nagymarosi esték derengenek fel, amikor férjével, az egykor országszerte ünnepelt futballistával, Nagymarosi Mihállyal üldögélt a tornácon, és Misa bácsi egy pohár bor mellett rágyújtott kedvenc nótájára: „Jó kedvem van, barátom, ezt a flaskát, ha látom...”. Vagy amikor az unokákkal sakkozott svájcisapkájában, és hiába kérlelte asszonyi szóval, hogy néha hagyja a gyerekeket is nyerni, ura szinte kikérte magának: „Csak így tanulják meg a játékot...” Felrémlenek a hajdani közös vonatozások Pestre, ahol Misa sietett az Újpest edzésére, ő pedig a cső- és szerelvényvállalat műhelyébe, hogy aztán hetek, hónapok múlva a vasúti kocsi meghitt kattogása mellett lassan-lassan fiatal szívük is hevesebb dobogásra váltson.
Szállnak az évtizedek, és ma már megrökönyödve szembesül az ember korabeli cikkek, emlékezések közös tanulságával: Nagymarosi Mihályról valamikor a világ egyik legjobb futballistájaként beszéltek! Csak aztán jött az Aranycsapat, Puskás, a brazilok, Pelé, Maradona, Ronaldo és Messi, a „rosszkor, rossz helyen” tündöklő csillag fénye pedig idővel elhomályosult. Bozsik József példaképe, a negyvenes évek Újpestjének legendás fedezete 1919-ben született, virágkorát a világháború árnyékában élte, éppen a két világbajnoki ezüstérmes magyar válogatott (1938, 1954) közötti holt térben bontakozott ki – mondhatjuk, ő a meg nem rendezett 1942-es és az 1946-os vb képzeletbeli királya. Sajnos tudjuk, ez a cím a szűk esztendőkben csak tizenhárom válogatottságig jutó futballista esetében semmit sem ér.
Halála előtt három évvel, 1999-ben, nyolcvanéves születésnapja alkalmából közölte a helyi újság Nagymarosi Mihály emlékezését, amelyben a nagymarosi sváb család leszármazottjaként, Cziszler Mihály néven született labdarúgó mesélt a kezdetekről is: „Csepp legényként már kergettem a rongylabdát, később a Postakertbe jártam a környékbeli srácokkal. Hatéves koromtól nagy dribliző voltam, soha nem tudták elvenni tőlem a labdát. Megkaptam, végigcseleztem a pályát, és berúgtam a két tégla közé. Egy idő után már nem is engedtek játszani, mert túl jó voltam hozzájuk képest. Tizenkét éves lehettem, amikor a falu válogatottjával a nyaralók csapata ellen mérkőztünk. Csupa nagydarab ember játszott körülöttem, engem egy kétméteres turista fogott. Mégis rúgtam nekik két gólt.”
Így esett hát, hogy a nyaralók által felfedezett tehetség a Phoebushoz került, onnan pedig fradista édesapja szándéka ellenére a Ferencváros helyett az Újpesthez. Döntő érv volt, hogy a fővárosi csapatok közül a lila-fehér esett a legközelebb a Dunakanyarhoz.
Első mérkőzését 23 évesen, a németek ellen játszotta a válogatottban. Az Üllői úton, 1942. május 3-án gólt is szerzett, a találkozó kitörölhetetlen emléket hagyott a huszadik század legjobb német csapatának választott 1954-es válogatott csapatkapitányában, Fritz Walterben.
„Budapesten volt egy meccs, amelyet 5:3-ra nyertünk meg a magyarok ellen, pedig már 3:1-re vezettek. Ekkor láttam játékos-pályafutásom alatt a legjobb futballistát. Ellenfelem volt, és én tátott szájjal néztem, hogy mit csinál a labdával. Nagymarosinak hívták, a mérkőzés után még autogramot is kértem tőle, amit a mai napig őrzök.”
Hihetetlen történet, de igaz: a neves német ellenfél csodálata később is megmaradt, és bár ő maga már gyenge volt az utazáshoz, 1995-ben (!) követséget küldött Németországból Nagymarosra, hogy kedvenc riválisáról fénykép- és videofelvételt készíttessen magának.
Játékosként hitvallása a következő volt: „Nem játszom én a közönségnek. Nem is futballista az, aki nem szórakozik a pályán. Ha robotolni akarnék, favágónak mennék. Ha nem sikerül egy csel, akkor sem dől össze a világ. Nem mindegy annak a labdának, hogy fogcsikorgatva rúgom el, vagy pedig nyugodtan, meggondoltan adom tovább?!”
A kor világhírű cirkuszi labdazsonglőre után a futball Rastellijének becézték, ő volt az, aki játékostársait őrületbe kergetve két-három cselt megcsinált még a gólvonalon is. Nem az ellenfélén, hanem a saját csapatáén...
Sohasem beszélt arról, még családi körben sem, mi történt vele a második világháború során a romániai hadifogolytáborban. A moldvai Focsaniban (magyar nevén Foksányban) tartották fogva, és állítólag futballban szerzett népszerűsége valamiféle könnyebbséget jelentett neki. Hogy pontosan mit, nem derült ki, még akkor sem, amikor öregkorában elevenítette fel a régmúlt időket a nagymarosi Diófa borozóban vagy kedves bortermelő barátjánál és römipartnerénél, Heiningernél.
Nagymaros szívébe zárta kedves szülöttjét, aki öreg korában – egykori driblikirályként! – szívesen járt a környékbeliekhez fát vágni. Zoltai Zsolt, a világutazó-vadász Kittenberger Kálmán házának lakója lapunknak felidézte Misa bácsi emlékét, aki az utolsó időkig aprította udvarukban a tűzifát, és jó kedélyű, nyitott öregúrként mindig szívesen ült le beszélgetni egy pohár bor mellett.
Hogy mit jelentett neki Nagymaros? Danis Margit néni gondolkodás nélkül vágja rá: „Mindent!” Soha nem hagyta el, hiába hívták Olaszországba, Németországba, Törökországba zsíros ajánlatokkal, képtelen lett volna hátat fordítani a Dunakanyarnak, ahol annak idején a Nagymarosi Katolikus Ifjúsági Egyletben kezdte el a futballt, és ahol 44 évesen, sok-sok fényes siker után abbahagyta. A lokálpatrióta mesterkélt, csúnya jelző, őrá egyszerűbb ezt mondani: Nagymarosi...
A legendává lett labdarúgó tettei: cselek a gólvonalon
Dribli – ezt a szót a helyesírásellenőrző-program nem ismeri, hanem pirossal aláhúzza. Pedig ha ezek a dölyfös komputerek tudnák, mi az a dribli, igen elszégyellnék magukat, és nem "nagyképűsködnének” többet. Mert a dribli az, ami egyedi, ami kiszámíthatatlan, ami váratlan, ami művészi, ami az emberi elme legcsodálatosabb terméke, ami a futballt, az életet széppé teszi, amit a gépek sohasem tudnak utánozni.
És Nagymarosi Mihály ebben volt a legnagyobb, legendásan, zseniálisan nagy. A negyvenes évek szupersztárja – aki vasárnap 83 esztendős korában hunyt el, és akit pénteken, Nagymaroson helyeztek örök nyugalomra – már aktív játékosként kivívta magának a mitológiai hős státuszát vérfagyasztó vagy parádés szórakozást nyújtó cseleivel, a közönséget minduntalan elvarázsoló mutatványaival.
Amikor a sors ajándékaként tavaly nála jártam nagymarosi házában, hogy interjút készítsek vele a Nemzeti Sport számára – sajnos, mint kiderült, az utolsót –, akkor értettem meg a Nagymarosi mondakör lényegét. Azt mindenki tudja, hogy ő volt az, aki még a gólvonalon is cselezett. Minduntalan őt emlegetik az öregek, amikor valami nagyot akarnak mondani, amikor azt bizonygatják, hogy "a Puskásék előtt is micsoda játékosok voltak, ott van például a Nagymarosi, mert ahogyan ő cselezni tudott…!” Azt azonban talán nem mindenki tudta, hogy a gólvonalon való cselezést Nagymarosi esetében nem afféle hagyományos és teljesen normális közép-kelet-európai "királykodásként” kell értelmezni, az neki nem volt pálya, hogy gólhelyzetben csináljon egy-két flikk-flakkot, s ezzel zúzza porrá az ellenfél önbecsülését. Nem. Arról van itt szó, hogy Nagymarosi Mihály a futballtörténelem egyetlen olyan ismert, válogatott játékosa, aki – a mérkőzés rangjától, tétjétől teljesen függetlenül, mindenfajta szorongás nélkül – rendszeresen cselsorozatokat mutatott be a saját (!) gólvonalán. Ezzel ugyan az őrületbe kergette edzőit, csapattársait és a szurkolókat, de egyrészt annyira jó futballista volt, másrészt annyira vonzotta a nézőket, harmadrészt pedig annyira nem tudott hibázni, hogy mindig kihagyhatatlan volt a csapatából.
Először a Dunakanyarban nyaralók fedezték fel, hogy van egy srác Nagymaroson, akitől nem lehet elvenni a labdát, és csuda dolgokat művel a pályán. Aztán már az egész ország róla beszélt. A nagycsapatok ajánlatai közül az Újpestét fogadta el, így ugyanis nem kellett elköltöznie Marosról, a vonattal hamar be- és hazajutott. Játékosként és edzőként azért nem csinált még nagyobb ívű profikarriert, mert tudta, hogy nem lenne képes meglenni a nagymarosi fehérbor és a barátokkal vívott szokásos kártyapartik nélkül. Ezért az Újpest után még hosszú-hosszú évekig megint a Nagymaros lett a csapata, itt brillírozott játékos-edzőként több mint negyvenéves koráig (miközben meós volt a helyi gépgyárban), s pályafutása vége felé, higgadtabb, megértőbb korszakában olykor már le is passzolta a labdát valamelyik csapattársának. Ha nem éppen a világháború idején lett volna ereje teljében (vagy mondjuk úgy, ha nem lett volna világháború, hanem inkább világbajnokság 1942-ben és 1946-ban), akkor alighanem világsztárként, minden idők egyik legnagyobb játékosaként emlegetnénk. Így be kell érnie azzal, a hazai focilegendáriumban a legtechnikásabb játékosként marad fent a neve, s hogy Fritz Walter, aki Nagymarosi első válogatottsága alkalmával futballozott ellene, túl a vb-aranyon és minden sikeren, azt nyilatkozta: "A legnagyobb játékos, akivel életemben a pályán találkoztam, egy Nagymarosi nevű magyar futballista.”
Most pedig itt az utolsó üzenet, tőlünk, földi halandóktól, akik még keressük, kutatjuk a tehetségeket. Isten áldja, Misa bácsi! A mennyek országában talán már az sem okoz majd lelki kínokat, ha eszébe jut az a leírhatatlan romániai hadifogolytábor, amelyről soha senkinek, még odahaza sem volt hajlandó mesélni…
De hát ki is értette volna ezt meg a számítógépekkel zsúfolt világban.
NAGYMAROSI (CZISZLER) Mihály (1919), az Újpest FC, az UTE és a Bp. Dózsa fedezete, 1942 és 1950 között 13 mérkőzésen öltötte magára a címeres mezt és 3 gólt szerzett. – „A labdarúgás Rastellije" – így jellemezhetnénk őt a legtalálóbban. Csillogó technikai készsége magas fokú játékintelligenciával, sziporkázó szellemességgel, kitűnő fizikai adottságokkal és jó idegekkel párosult. Kivételes képességei mellett azonban akadt egy jelentős hiányossága: gyakran szeszélyesnek bizonyult. Pillanatnyi hangulatától függött teljesítményének színvonala. Olykor önmagának játszott, kockázatos, könnyelmű megoldásokkal próbálkozott. Rendkívül könnyed mozgása a kívülállók számára néha „halvérű" játékfelfogásnak tűnt. Ez azonban inkább páratlan nyugalmát tükrözte, mint nemtörődömségét. Szeszélyességével kapcsolatban azonban ő is elismerte: „Nálam minden a hangulattól függ. Nagy hibám, hogy konok és önfejű vagyok." Ennek ellenére a magyar labdarúgás legkiválóbb képességű játékosai közé sorolható. Viszonylag kevés válogatottságában nagy szerepet játszott a második világháború, amelynek idején a magyar csapat is a szokottnál kevesebb mérkőzést vívott. (1944-ben például egyet sem.) Legjobb játékát bemutatkozása alkalmával, 1942. május 3-án, a Németország elleni találkozón (3:5) nyújtotta.
forrás:
Antal Zoltán és Hoffer József - Alberttől-Zsákig
† Nagymarosi Mihály (Nagymaros 1919.10.06 - Nagymaros 2002.09.07) 
új hozzászólás
Csak bejelentkezett felhasználók írhatnak hozzászólást!
hozzászólások
Egy Újpest-klasszis, akit édesapja a Ferencvárosba szánt. Egy bohém sváb, akivel a borospohár mellett bármikor el lehetett dalolni. Egy futballista, akinek házához német ellenfele ötven évvel meccsük után küldött tisztelgő küldöttséget. Egy dózsás, aki – jobbján a később disszidálási kísérlet miatt felakasztott Szűcs Sándorral – ülve fogadta az öltözőben Kádár Jánost. Egy ember, aki semmi pénzért nem hagyta volna el a Dunakanyart.
A legendás újpesti fedezet, Nagymarosi Mihály özvegyénél jártam.
Danis Margit néni elmerengve hallgatja a sorokat, gondolatai messze járnak, régi időkben. Csendes nagymarosi esték derengenek fel, amikor férjével, az egykor országszerte ünnepelt futballistával, Nagymarosi Mihállyal üldögélt a tornácon, és Misa bácsi egy pohár bor mellett rágyújtott kedvenc nótájára: „Jó kedvem van, barátom, ezt a flaskát, ha látom...”. Vagy amikor az unokákkal sakkozott svájcisapkájában, és hiába kérlelte asszonyi szóval, hogy néha hagyja a gyerekeket is nyerni, ura szinte kikérte magának: „Csak így tanulják meg a játékot...” Felrémlenek a hajdani közös vonatozások Pestre, ahol Misa sietett az Újpest edzésére, ő pedig a cső- és szerelvényvállalat műhelyébe, hogy aztán hetek, hónapok múlva a vasúti kocsi meghitt kattogása mellett lassan-lassan fiatal szívük is hevesebb dobogásra váltson.
Szállnak az évtizedek, és ma már megrökönyödve szembesül az ember korabeli cikkek, emlékezések közös tanulságával: Nagymarosi Mihályról valamikor a világ egyik legjobb futballistájaként beszéltek! Csak aztán jött az Aranycsapat, Puskás, a brazilok, Pelé, Maradona, Ronaldo és Messi, a „rosszkor, rossz helyen” tündöklő csillag fénye pedig idővel elhomályosult. Bozsik József példaképe, a negyvenes évek Újpestjének legendás fedezete 1919-ben született, virágkorát a világháború árnyékában élte, éppen a két világbajnoki ezüstérmes magyar válogatott (1938, 1954) közötti holt térben bontakozott ki – mondhatjuk, ő a meg nem rendezett 1942-es és az 1946-os vb képzeletbeli királya. Sajnos tudjuk, ez a cím a szűk esztendőkben csak tizenhárom válogatottságig jutó futballista esetében semmit sem ér.
Halála előtt három évvel, 1999-ben, nyolcvanéves születésnapja alkalmából közölte a helyi újság Nagymarosi Mihály emlékezését, amelyben a nagymarosi sváb család leszármazottjaként, Cziszler Mihály néven született labdarúgó mesélt a kezdetekről is: „Csepp legényként már kergettem a rongylabdát, később a Postakertbe jártam a környékbeli srácokkal. Hatéves koromtól nagy dribliző voltam, soha nem tudták elvenni tőlem a labdát. Megkaptam, végigcseleztem a pályát, és berúgtam a két tégla közé. Egy idő után már nem is engedtek játszani, mert túl jó voltam hozzájuk képest. Tizenkét éves lehettem, amikor a falu válogatottjával a nyaralók csapata ellen mérkőztünk. Csupa nagydarab ember játszott körülöttem, engem egy kétméteres turista fogott. Mégis rúgtam nekik két gólt.”
Így esett hát, hogy a nyaralók által felfedezett tehetség a Phoebushoz került, onnan pedig fradista édesapja szándéka ellenére a Ferencváros helyett az Újpesthez. Döntő érv volt, hogy a fővárosi csapatok közül a lila-fehér esett a legközelebb a Dunakanyarhoz.
Első mérkőzését 23 évesen, a németek ellen játszotta a válogatottban. Az Üllői úton, 1942. május 3-án gólt is szerzett, a találkozó kitörölhetetlen emléket hagyott a huszadik század legjobb német csapatának választott 1954-es válogatott csapatkapitányában, Fritz Walterben.
„Budapesten volt egy meccs, amelyet 5:3-ra nyertünk meg a magyarok ellen, pedig már 3:1-re vezettek. Ekkor láttam játékos-pályafutásom alatt a legjobb futballistát. Ellenfelem volt, és én tátott szájjal néztem, hogy mit csinál a labdával. Nagymarosinak hívták, a mérkőzés után még autogramot is kértem tőle, amit a mai napig őrzök.”
Hihetetlen történet, de igaz: a neves német ellenfél csodálata később is megmaradt, és bár ő maga már gyenge volt az utazáshoz, 1995-ben (!) követséget küldött Németországból Nagymarosra, hogy kedvenc riválisáról fénykép- és videofelvételt készíttessen magának.
Játékosként hitvallása a következő volt: „Nem játszom én a közönségnek. Nem is futballista az, aki nem szórakozik a pályán. Ha robotolni akarnék, favágónak mennék. Ha nem sikerül egy csel, akkor sem dől össze a világ. Nem mindegy annak a labdának, hogy fogcsikorgatva rúgom el, vagy pedig nyugodtan, meggondoltan adom tovább?!”
A kor világhírű cirkuszi labdazsonglőre után a futball Rastellijének becézték, ő volt az, aki játékostársait őrületbe kergetve két-három cselt megcsinált még a gólvonalon is. Nem az ellenfélén, hanem a saját csapatáén...
Sohasem beszélt arról, még családi körben sem, mi történt vele a második világháború során a romániai hadifogolytáborban. A moldvai Focsaniban (magyar nevén Foksányban) tartották fogva, és állítólag futballban szerzett népszerűsége valamiféle könnyebbséget jelentett neki. Hogy pontosan mit, nem derült ki, még akkor sem, amikor öregkorában elevenítette fel a régmúlt időket a nagymarosi Diófa borozóban vagy kedves bortermelő barátjánál és römipartnerénél, Heiningernél.
Nagymaros szívébe zárta kedves szülöttjét, aki öreg korában – egykori driblikirályként! – szívesen járt a környékbeliekhez fát vágni. Zoltai Zsolt, a világutazó-vadász Kittenberger Kálmán házának lakója lapunknak felidézte Misa bácsi emlékét, aki az utolsó időkig aprította udvarukban a tűzifát, és jó kedélyű, nyitott öregúrként mindig szívesen ült le beszélgetni egy pohár bor mellett.
Hogy mit jelentett neki Nagymaros? Danis Margit néni gondolkodás nélkül vágja rá: „Mindent!” Soha nem hagyta el, hiába hívták Olaszországba, Németországba, Törökországba zsíros ajánlatokkal, képtelen lett volna hátat fordítani a Dunakanyarnak, ahol annak idején a Nagymarosi Katolikus Ifjúsági Egyletben kezdte el a futballt, és ahol 44 évesen, sok-sok fényes siker után abbahagyta. A lokálpatrióta mesterkélt, csúnya jelző, őrá egyszerűbb ezt mondani: Nagymarosi...
hmgy
Dribli – ezt a szót a helyesírásellenőrző-program nem ismeri, hanem pirossal aláhúzza. Pedig ha ezek a dölyfös komputerek tudnák, mi az a dribli, igen elszégyellnék magukat, és nem "nagyképűsködnének” többet. Mert a dribli az, ami egyedi, ami kiszámíthatatlan, ami váratlan, ami művészi, ami az emberi elme legcsodálatosabb terméke, ami a futballt, az életet széppé teszi, amit a gépek sohasem tudnak utánozni.
És Nagymarosi Mihály ebben volt a legnagyobb, legendásan, zseniálisan nagy. A negyvenes évek szupersztárja – aki vasárnap 83 esztendős korában hunyt el, és akit pénteken, Nagymaroson helyeztek örök nyugalomra – már aktív játékosként kivívta magának a mitológiai hős státuszát vérfagyasztó vagy parádés szórakozást nyújtó cseleivel, a közönséget minduntalan elvarázsoló mutatványaival.
Amikor a sors ajándékaként tavaly nála jártam nagymarosi házában, hogy interjút készítsek vele a Nemzeti Sport számára – sajnos, mint kiderült, az utolsót –, akkor értettem meg a Nagymarosi mondakör lényegét. Azt mindenki tudja, hogy ő volt az, aki még a gólvonalon is cselezett. Minduntalan őt emlegetik az öregek, amikor valami nagyot akarnak mondani, amikor azt bizonygatják, hogy "a Puskásék előtt is micsoda játékosok voltak, ott van például a Nagymarosi, mert ahogyan ő cselezni tudott…!” Azt azonban talán nem mindenki tudta, hogy a gólvonalon való cselezést Nagymarosi esetében nem afféle hagyományos és teljesen normális közép-kelet-európai "királykodásként” kell értelmezni, az neki nem volt pálya, hogy gólhelyzetben csináljon egy-két flikk-flakkot, s ezzel zúzza porrá az ellenfél önbecsülését. Nem. Arról van itt szó, hogy Nagymarosi Mihály a futballtörténelem egyetlen olyan ismert, válogatott játékosa, aki – a mérkőzés rangjától, tétjétől teljesen függetlenül, mindenfajta szorongás nélkül – rendszeresen cselsorozatokat mutatott be a saját (!) gólvonalán. Ezzel ugyan az őrületbe kergette edzőit, csapattársait és a szurkolókat, de egyrészt annyira jó futballista volt, másrészt annyira vonzotta a nézőket, harmadrészt pedig annyira nem tudott hibázni, hogy mindig kihagyhatatlan volt a csapatából.
Először a Dunakanyarban nyaralók fedezték fel, hogy van egy srác Nagymaroson, akitől nem lehet elvenni a labdát, és csuda dolgokat művel a pályán. Aztán már az egész ország róla beszélt. A nagycsapatok ajánlatai közül az Újpestét fogadta el, így ugyanis nem kellett elköltöznie Marosról, a vonattal hamar be- és hazajutott. Játékosként és edzőként azért nem csinált még nagyobb ívű profikarriert, mert tudta, hogy nem lenne képes meglenni a nagymarosi fehérbor és a barátokkal vívott szokásos kártyapartik nélkül. Ezért az Újpest után még hosszú-hosszú évekig megint a Nagymaros lett a csapata, itt brillírozott játékos-edzőként több mint negyvenéves koráig (miközben meós volt a helyi gépgyárban), s pályafutása vége felé, higgadtabb, megértőbb korszakában olykor már le is passzolta a labdát valamelyik csapattársának. Ha nem éppen a világháború idején lett volna ereje teljében (vagy mondjuk úgy, ha nem lett volna világháború, hanem inkább világbajnokság 1942-ben és 1946-ban), akkor alighanem világsztárként, minden idők egyik legnagyobb játékosaként emlegetnénk. Így be kell érnie azzal, a hazai focilegendáriumban a legtechnikásabb játékosként marad fent a neve, s hogy Fritz Walter, aki Nagymarosi első válogatottsága alkalmával futballozott ellene, túl a vb-aranyon és minden sikeren, azt nyilatkozta: "A legnagyobb játékos, akivel életemben a pályán találkoztam, egy Nagymarosi nevű magyar futballista.”
Most pedig itt az utolsó üzenet, tőlünk, földi halandóktól, akik még keressük, kutatjuk a tehetségeket. Isten áldja, Misa bácsi! A mennyek országában talán már az sem okoz majd lelki kínokat, ha eszébe jut az a leírhatatlan romániai hadifogolytábor, amelyről soha senkinek, még odahaza sem volt hajlandó mesélni…
De hát ki is értette volna ezt meg a számítógépekkel zsúfolt világban.
SZÖLLŐSI GYÖRGY
hmgy
forrás:
Antal Zoltán és Hoffer József - Alberttől-Zsákig