A magyar labdarúgók közül a ferencvárosi Bálint László igazolhatott először legálisan külföldre 1979-ben, majd rá egy évre újabb három labdarúgót engedtek ki: az újpesti Fazekas Lászlót, a vasasos Müller Sándort és engem. Hogy miért éppen engem, a vidéki legényt, és miért nem valamelyik fővárosi nagycsapat játékosát, félek, sosem tudom meg. Bár valójában mindegy is. Egyvalamit tudok: a PAOK akkori edzője, Lóránt Gyula kérésére kerültem a klubhoz. A legnagyobb örömmel mentem, mert Gyula bácsit a példaképemnek tekintettem. Ráadásul ismerte édesapámat, játszottak is egymás ellen, meg is kérdezte tőlem: „Te, ugye, a Salamon Zoli fia vagy?” Apám nagyon jó focista volt ám, csakhogy akkoriban annyi remek zsugás volt, hogy a B-válogatottnál tovább nem jutott a Diósgyőrből. Igaz, én is csak háromszor szerepeltem az A-válogatottban, de mind a háromszor csapatkapitányként! Azért ez is valami, nem?
Edzőnk arra fókuszált leginkább, hogy erőnlétileg a topon legyünk. Mint egy szikla, olyan volt. Magam sem hittem volna, de még harminckét évesen is sokat tanultam tőle, főleg úgy, hogy gyakran maga mutatta be a feladatokat. Azért az Aranycsapat középhátvédjétől volt mit ellesni… Én még úgy-ahogy bírtam a feszített tempót, hiszen korábban Szabó Gézánál volt szerencsém irgalmatlanul kemény edzésekhez, de Gyula bácsi még azokra is rátett egy lapáttal. Na, már most képzelheti, hogy a – már bocsánat – kissé lustácska görögök mennyire szenvedtek. Megesett, hogy ötven percig tartott egy gyorsasági-állóképességi tréning, a végén még én is a hátsómon vettem a levegőt… De megérte annyit melózni, mert idővel a pályán is meglátszott ennek az eredménye.²

Heinz Höher személyében egy furcsa edző került a PAOK-hoz. Ma sem tudom, miért ettem a tartalékok keserű kenyerét a következő bajnokságban. Azt rebesgették, hogy Lóránt és Höher között még az NSZK-ban voltak viták, utóbbi irigykedett a mester sikereire és ki nem állhatta. Azt is beszélték, hogy a szocialista országból érkezett játékosokkal már más görög csapatnál sem szimpatizált.

Szerénytelenség nélkül állíthatom, hogy a keretben nem volt jobb képességű labdarúgó ezen a poszton. Mégis szinte mindenkit megpróbált a helyemen, de nem talált igazi középhátvédet. Az eredmények még jöttek - bronzérmet szereztünk - hiszen Lóránt komoly szakmai munkát végzett Szalonikiben. Többször megaláztak ebben az időszakban, de mindent lenyeltem. Amikor megkérdezték Höhert, hogy ki a legszimpatikusabb játékos számára a csapatban, a nevemet említette. Valószínűleg gúnyból. Öt évig maradhattam volna, de nem bírtam tovább. A második nyáron összepakoltunk és hazaköltöztünk a családommal.¹