Életem legjobb formájában voltam, azt hiszem a csapat is. Aztán következett egy hullámvölgy, 2002 végére nyilvánvalóvá vált, hogy a Dunaferr vegetálásra van ítélve, mert a vállalat megcsonkította a támogatását. Tartoztak a fizetéseinkkel – fél évig egy vasat sem kaptam – mindenki ment, amerre látott. Lényegében ekkor indultam el én is a lejtőn.³

Nem is a futballtól kaptam csömört, hanem a közegétől. Nem szeretnék beállni a panaszkodók sorába, abból mostanában is van elég, de Dunaújvárosban, ahol tíz évet lehúztam, és talán volt valami közöm a klub történetének legnagyobb sikereihez, annyi, de annyi pénzzel tartoznak nekem, hogy ha ma összefutok valamelyik korábbi Dunaferr-vezetővel, hát inkább átmegyek az utca túloldalára.¹

A győri vezetők már fél évvel ezelőtt is megkerestek, engem azonban minden Dunaújvároshoz kötött és akkor még bíztam a Dunaferr vezetőinek ígéreteiben. Most tulajdonképpen szerencsém volt, hogy az ETO vezetői ismét korrekt szerződést kínáltak, és természetes volt a számomra, hogy Győrbe költözöm a családommal.²

Elsődlegesen Tamási Zsolt csábított. Voltak más lehetőségeim is, és nem is egyik napról a másikra döntöttem, mert a játékosok között azért van információáramlás, és többen óva intettek a Rába partjától. Én azonban belevágtam. Alighogy odaérkeztem, Tamási helyett Varga Zoltán lett az edző, és eleinte benne még garanciát láttam, ha netán baj lesz, ő küzd a játékosok pénzéért. Legalábbis Újvárosban ezt tette, Győrben viszont olykor már ő is feladta a harcot. Próbáltam beilleszkedni, de nem ment.
Sose voltam az a típus, aki hátrazselézi a haját, megvásárolja a legmárkásabb napszemüveget, az autójából meg bömböl a zene, bármerre járjon is. Én sokkal inkább otthon ülő típus vagyok, visszafogottabb. Megpróbáltam beilleszkedni, de ment. Mindvégig éreztették velem, hogy kirekesztenek, örüljek, hogy megtűrnek. Megbélyegeztek, Zoli emberének tartottak. Ráadásul a játékommal sem lehettem maximálisan elégedett. Aztán véget ért a szezon, jött a szabadság – igaz nem kaptam meg teljesen a járandóságomat –, majd a felkészülés. Nem éreztem, hogy baj lehet, mégis az lett. Még az alapozás kezdetén megsérültem, nem tudtam teljes értékű munkát végezni. Az átigazolási határidő lejárta után egy nappal, július 22-én, egyoldalúan szerződést bontottak velem.²

Rengeteg pénzzel tartoztak, ráadásul a győriektől már nem igazolhattam első osztályú klubhoz, a vita miatt kicsúsztam az átigazolási időszakból, és így fogtam magam, felkerestem Bozóky Imrét, az MLSZ elnökét, és segítséget kértem. Gondoltam, válogatott játékosként majd mellém áll, ehelyett széttárta a kezét.¹

A télen már játszottam edzőmeccset a Vasasban, s azt követően hetente egyszer Angyalföldön tréningeztem, de nem voltam biztos abban, hogy bírom majd a terhelést, az iramot. Tudja, sokat gondolkodtam azon: a magyar futball kritikája-e, hogy én két év kihagyás után az élvonalban tudok játszani, vagy az én érdemem? Korábban biztos voltam abban, hogy soha senkinek a kedvéért nem játszom az első osztályban, de Egervári Sándor kitartóan hívott.¹

Én akkor fél éve az Egervári vezette Vasasban futballoztam, ahol aztán télen edzőváltás történt, az új vezetőedző pedig korrektül közölte velem, posztomon harmadik számúként tekint rám, ha úgy gondolom, keressek csapatot. Be is futott gyorsan pár ajánlat, melyek közül az egyik a Paksé volt. Márk fiam akkor ötéves volt, szerettem volna vele több időt tölteni, Paks pedig igen közel van Dunaújvároshoz. Ha jól emlékszem, mindösszesen két egyeztetés alatt megszületett a szerződés is, mivel sokat nyomott a latban Lengyel Feri, Báló Tomi, Tamási Gabi neve, akik előtte szintén megfordultak ’Újvárosban. Egyáltalán nem idegen környezetbe érkeztem tehát, és tudtam, a beilleszkedés is könnyen fog menni. Úgy is lett, felettébb szívesen emlékszem vissza a Pakson töltött három és fél évemre. Igaz, nem is voltam annyira tisztában az másodosztályú erőviszonyokkal, de a srácok a téli fordulókor, mikor megérkeztem, már vezették a tabellát. Olvastam az előttem szólok nyilatkozatait, miszerint páran már ekkor sejtették, meglehet az első osztály, nekem mindenesetre egy új közeg volt. Mindenképpen emlékezetes maradt a Felcsút elleni rangadónk, akik ugye végig ott loholtak mögöttünk az első osztályért harcban, de azon a tavaszon sok nagy csatát hoztunk le kiváló játékkal és eredményekkel. Az első években mindenképpen a bentmaradást kellett megoldanunk, de ez évről évre egyre könnyebben ment. Pozitívumként ért, hogy a klub maradt a magyar játékosoknál, ami mára - hosszú tizenöt év elteltével - nagyszerű filozófiává és identitássá vált.⁴