Fradista családba születtem, mióta az eszemet tudom, más csapat nem is létezett számomra. Nővérem és húgom az FTC-ben tornázott, én pedig lelkesen szurkoltam. Nagypapám volt mindennek a mozgatórugója, ő vitt el először Fradi-meccsre, amely meghatározó élmény volt számomra.
A Havanna lakótelepen laktunk, ahonnan a Honvéd-pályára öt perc alatt gyalog is odaértem, míg a Fradihoz utazni kellett volna. Szüleim nem tudtak kísérni, így csak ahhoz járultak hozzá, hogy Kispestre járjak. Így ott kezdtem a játékot, titkon mindig abban reménykedve, hogy egyszer a Fradiba kerülhetek.¹

Az ifiben pár hónapig megpróbálkoztak a csatárjátékommal is, abban a fél évben sikerült is az átlagnál több gólt lőnöm, de aztán maradtunk a védelemnél, ami nekem is jobban tetszett.¹

19 évesen a Budafok NB II-es csapatába adtak kölcsön, fél évet ott játszottam. Jól ment a játék, három gólt lőttem.¹

Bánfi Janival az élen rutinos védelme volt a Honvédnak, a vezetők őszintén megmondták, ott nem tudnak játéklehetőséget adni. Viszont mindenképp szerették volna, ha mérkőzéseken edződöm, ezért ők is szorgalmazták a további kölcsönadásom, ami nekem sem volt ellenemre. Így kerültem 1994-ben Sopronba, ahol egy teljes szezont eltöltöttem. Nem sikerülhetett rosszul az a szezon, hiszen a bajnokság végén a szakírók Lipcsei Péter, Lisztes Krisztián és Bognár György után a negyedik legjobb játékosnak választottak.¹

Veszprémbe kerültem, még mindig a Honvéd játékosaként. Egy fél szezon után jelentkezett Stadler József, hogy ő bizony megvásárolna. 1995 végén így kerültem Akasztóra.¹

Jó kis csapat jött össze, amelyik a pályán kívül is közösséget alkotott. Az eredmények sem maradtak el. A csapatnak volt egy zseniális edzője Sándor István, akitől nagyon sokat tanultam. Felemelő volt számomra ebből a közegből az olimpiai válogatottba bekerülni és ott játszani.¹

Az 1996-os olimpia után már nagyon szerettem volna hazaköltözni, kicsit sok lett a vándorélet, az albérletből albérletbe költözés. Köszönhetően az olimpiai válogatottnak is, jó áram volt, így nem tolongtak értem a klubok. Végül 1996 végén a BVSC-hez kerültem kölcsön. Úgy látszik, a kölcsön és az én játékjogom elég szorosan összenőtt egymással. Egy fél szezont játszottam a BVSC-ben, ahol pont abban a fél évben volt a csapattársam Simon Tibi. Tibi felfigyelt a játékomra, de ami sokkal fontosabb, a Fradihoz való kötődésemre, amit sohasem titkoltam, de előle nem is lehetett volna titkolni.¹

1997-ben, amikor Nyilasi Tibor lett a Fradi edzője és Simon Tibi is visszakerült a Fradihoz, egész egyszerűen beajánlott. Jó ajánlólevelet kaptam. Talán ennek köszönhetően is, no meg Stadler József Fradi iránt érzett vonzalmának az FTC megvásárolt. Az pedig egyáltalán nem volt kérdés, hogy én meg tudok egyezni a vezetőkkel. Hazaérkeztem!¹

Egyedül mentem ki, mindenféle nyelvtudás nélkül. A célok, amiket felvázoltak, tetszettek, feljutni a Bundesliga I-be. Az edző személye, Toni Schumacher is izgatott, elvégre egy világbajnok labdarúgóról beszélünk. Nem is beszélve egy más futballkultúra megismeréséről. Szerencsére nagyon gyorsan odakerült Hajdu Attila is, aki németül már beszélt és segíteni tudta a beilleszkedési folyamatot. A szezon is nagyon jól indult, mint egy álom. A bajnokság közepéig állandó kezdő voltam, jól ment a játék, aztán sajnos hullámvölgybe kerültem. Ugyanannyit edzettem, mint korábban, a játék mégsem ment. Hozzá kell tennem, az ottani játék fizikailag sokkal keményebb volt, mint itthon, lényegesen több ütközéssel. Ennek megfelelően az edzések is ilyen mentalitással zajlottak. Ebben a periódusban tört el a kezem egy edzésen, aminek következtében kimaradtam a csapatból. Mire felépültem, Schumacher már mást preferált, nála peremember lettem. A feljutás nem sikerült, sőt a második évben a kiesés szélére sodródott a csapat, Schumachert elküldték, helyette Hans Krankl jött. Felrázta ugyan a társaságot, nála újra játszottam is, de a kiesést nem lehetett elkerülni. Németországban pedig az a szabály, hogy ha egy csapat kiesik, a szerződések megszűnnek, azokat újra kell tárgyalni. Az enyém is megszűnt, a harmadik vonalra nem kívánták meghosszabbítani. Jelentkezett értem a másodosztályú Mannheim és Hannover, ám a tárgyalások megakadtak…¹

Csank János lett a csapat edzője, akinél először lettem nagyválogatott. Hallván a német körülményeimről, ő szorgalmazta a vezetőknél a leigazolásomat, ami tekintve, hogy német csapattal nem volt szerződésem, nem volt nehéz. Így csak velem kellett megegyezni, ez pedig automatikus volt. Hogy is ne lett volna az, hiszen úgy hívott a Fradi, hogy szüksége volt rám.
A XXI.század, az új évezred első bajnokságát a Fradi nyerte. Fantasztikus érzés volt együtt ünnepelni a szurkolókkal, hallani a „bajnokcsapat, bajnokcsapat” rigmusokat. Ez már a gyerekkori álmom beteljesülése volt.
A következő ősz nagyon gyengére sikeredett, edzőváltással a végén, Csank János ment, Garami József jött. A hátrány igen nagy volt, a tavasz a szempontunkból egy kerékpáros üldözőversenyre hasonlított. Az MTK-val szemben végül ledolgoztuk a hátrányt, ám a ZTE megtartott egy kicsit az előnyéből.
Aztán visszakaptuk a sorstól azt, amit egy esztendővel korábban elvett tőlünk. Szinte minden pont fordítva működött. Mi kerültünk nagy hátrányba az utolsó pár fordulóban, mi tudtunk úgy feljönni, hogy akkor az elképesztő akarat nem görccsel járt együtt, hanem fantasztikus játékkal. Sorsszerű volt, hogy az utolsó meccs megint a Debrecen elleni volt. Az egy évvel azelőttihez képest úgy mentünk ki a pályára, hogy az ellenfél már az első percekben érezte, aznap semmi esélye. A közönség fantasztikus volt. Az ember azt hiszi, van amit már nem lehet felülmúlni, aztán a következő pillanatban, egy még nagyobb hangorkán hatására rájön, dehogynem! A reakciókból pontosan tudni lehetett, hogy ezúttal velünk vannak az égiek, jutalmazzák az az akarást, azt szívet, amit a pályára tettünk. Sikerült! És utána az ünneplés! Sehol a világon nem tudnak így szeretni, rajongani, ünnepelni, mint az Üllői úton.¹

Kiderült, hogy Belgiumban mások a szabályok mint Magyarországon vagy Portugáliában, ott már egy ceruzával odavetett vázlat is szerződésnek bizonyul. A belgák letiltatták a játékjogomat, a FIFA elé vitték az ügyet. A FIFA végül azt mondta, eltiltást igénylő szabálysértés nem történt, mert a helyi szabályok különbözőek és nem egyértelműek, a kérdést a két félnek kell megegyezéssel megoldani. Ez történt, az FC Brussels kártérítést kapott, így én játszhattam a Vitoria Guimaraes-ben.
Az első meccsem a Porto ellen, a második a Benfica ellen volt. Mindkettő idegenben, mindkettőt elvesztettük egy góllal. Mondhatni, hátrányból indultunk, de aztán egészen jól feljöttünk. Jó közösségbe kerültem, hamar befogadtak, amihez persze a legjobb ajánlólevél a játékom volt. De az sem volt hátrány, hogy angolul és németül már jól beszéltem, a kinntöltött idő alatt pedig portugálul is elkezdtem beszélni. A bajnokság végén a negyedik helyen végeztünk, ami UEFA-kupás helyezés volt. Az edzőmmel, Manuel Machado-val nagyon jó volt együtt dolgozni, ő is értékelte a munkámat.
A második évemre kevésbé emlékszem szívesen. Volt egy vakbélműtétem, aminek következtében ki kellett hagynom nyolc meccset. Ezalatt új edző is jött, Pacheco, más szemlélettel. A csapatnak sem ment, az előző évi diadalmenet után kiesés lett a vége. És lejárt a szerződésem.¹

Kettő ajánlatom is volt. Az egyik anyagilag nem volt kedvező, a másikat meg mire elfogadtam volna, a csapatot kizárták az első osztályból. Itthonról meg folyamatosan keresett Gellei Imre, hogy szeretné, ha hazajönnék, rám van szüksége a védelemben. Gellei Imréről el kell mondanom, hogy nála lettem stabil válogatott, onnan ered az ismeretségünk. A pályaedzője meg Albert Flóri volt, akihez baráti szálak fűztek. Amikor hazajöttem, és elkezdtük a felkészülést, próbáltuk függetleníteni magunkat a csapat körüli felhajtástól. A csapaton belül el sem tudtuk képzelni, hogy mindaz ami megtörtént, valóban megtörténhet. A vezetők is nyugtattak, mi csak készüljünk, egy hét múlva kezdjük az NB I-es bajnokságot. Emlékszem, edzőmeccsen ki is tömtük a Honvédot öt góllal. Erre jött az az iszonyatos hír, hogy NB II. Senkinek nem kívánom azt az érzést, amit akkor átéltünk. Az egész felkészülés alatt végzett munka pillanatok alatt elveszett, hiszen a csapat lelkileg a padlóra került. A folytatásban óriási szerepe volt Gellei Imrének és Lipcsei Petinek, akik mindenkinek elmagyarázták, hogy folytatni kell. Ez nem egy csapat, ez a Ferencváros! Aki vállalja, hogy ebben a helyzetben is felveszi a mezt, az ne a pénzről beszéljen, az küzdjön utolsó erejéig a Fradiért, biztosan nem lesz egyedül, hiszen a sokezernyi szurkoló szeretete és rajongása vele lesz. Aki pedig nem vállalja, az menjen el.
Hasonló volt a helyzet, mint 2003-ban, mikor az NB I-es bajnoki címet vesztettük el. A nagy akarás görcsössé vált. Nem mentség erre az sem, hogy sokszor az edzések helyett is játszottunk, hiszen a pénztelenséget a vezetés a túrameccsek sorozatos lekötésével kívánta valamelyest orvosolni.
Én nem tudtam feldolgozni, hogy az első évben nem sikerült visszajutnunk. Alapos lelki hullámvölgybe kerültem, ami a teljesítményemen is jócskán meglátszott, tudom hogy rengeteg hibát követtem el. De engem a kudarcok megerősítenek, tudtam, fel kell állnom. Elkezdtem még többet dolgozni, mindent annak rendeltem alá, hogy véget érjen ez a hosszúra nyúlt rémálom. Kitűztem az új célokat.¹

Bennem nem volt meg az az öröm, amit akkor éreztem volna, ha egyből visszajutunk az első osztályba. Csak, ha az első évben visszajutottunk volna, azzal tehettük volna helyre a sors igazságtalanságát és akkor lehetett volna őszinte az örömöm, az igazságérzetem megnyugtatásával. Nem mondom, hogy nem örültem, hiszen végre feljutottunk, de nem volt meg bennem az igazi boldogság, mert ezt már előbb is el kellett volna érnünk, akármilyen nehézségek is vettek körül akkor bennünket. A tavasz folyamán már lehetett látni, hogy annyira kilógunk az NB II-ből, hogy nem lesz különösebb gondunk, főleg úgy, hogy a hátterünk is rendezve lett. Ekkor már az NB I-re készültem lelkileg.²