Korábban volt már szó blogunkon a futball és művészet, nevezetesen a filatélia kapcsolatáról. A mostani bejegyzésben essen szó a futball irodalmi vonatkozásairól.

Elsőként Szabó Lőrinc Futtballversenyen című versét közlöm, melyet a költő az 1927. szeptember 25-i osztrákok elleni EK meccs után vetett papírra. Megjelent az Est-ben 1927. szeptember 27-én.

www.magyarfutball.hu/hu/merkozesek/1927-09-25/magyarorszag-ausztria

Szabó Lőrinc: Futtballversenyen

A 61. magyar-osztrák mérkőzés győztes Tizenegyének, taps helyett.

Diák voltam, jeles tanuló, egy kissé lomha, fáradt
nagycsontú, csúnya fiú, akinek a torna sohasem ízlett,
de most, hogy a pálya ellipszise habzik-árad
a negyvenezer néző alatt: újra lábamba viszket.

a régi vágy, tornakerülő éveim sportja, a futball,
a régi vágy és régi öröm, mint táncos lábban a tánc:
minden izmom egymásba feszül és összevissza rugdal
a bőr alatt, a cipő alatt, és testem fájva ráng.

Minden izmom egymásba feszül s mint élő, lekötözött gép,
mozgok, egy helyben: csontjaimat fölrázta a futás,
s míg nézem a negyvenezerfejű tömeget, a közösség
izgalma s izma belémdagad, hogy egy óriás

test legyek én is, erő, ruganyos, s ne maradjak Én: Tizeneggyé
Szakadjak s legyek a csapat, center, kapus, fedezet,
s minden játékosban külön s együtt fussak, hiszen eggyé
és sokká válni ma egy, miként hullám és tenger egy.

A labda száll s ittas vagyok, mit ittas a fájdalomtól
a néző is, ha a színpadon jól szenved a színész,
vagy ahogy ittas lesz, aki szeretőket les ki, s a gondtól,
aki koldussal beszél s proli pincék szennyébe néz.

Óh, szennyes, nagyszerű izgalom! Háború, hősiesség!
Óh, hogy rohanok s rohanunk, amikor nekilendül a front s a csatár!
Óh, hogy remeg a régi fiú, hogy az ellenfélt leszereljék!
Óh, hogy remegek, ha kavarodás van a másik kapufánál!

Remegés az egész, jó s rossz, ahogy a játék áll, hősi, brutális
izgalom … - óh, tudom én, a tömeg csak ilyenre kapható!
De tömeg vagyok én is és gyerek: alig jöttem ki, máris
a régi gimnazista vagyok, könyvmoly és jótanuló,

a medvetestű, lomba fiú, aki utálja a tornát,
de a futball érdekelte, csak a futball, s ki maga is
volt center a nagyerdei tisztásokon…. Óh, ha sodorják
vissza az évek, az a fiú úgy látja, hogy ma is

ott rúgja a labdát, ő maga, vagy utódja, az erdei pályán
és este szívdobogva a Piac uccára siet,
hol a szerkesztőségek előtt kiragasztva a táblán
pesti távirat hirdeti az eredményeket.

(Az Est, 1927. szeptember 27.)


**************

Juhász Gyula egy "mezei" bajnoki meccs felvezetése alkalmából írt verset! A történet 1928. tavaszán játszódik, március 4-én jelent meg a Délmagyarországban.
A Szegedi Bástya-Sabaria (0-3) bajnoki mérkőzésre készült a mű.


Olympiai óda
költő: Juhász Gyula


Bástya, arany-pajzsos szülőanyám te,
Nincs nekem a te ügyednél fontosabb
És a vasárnapi viadalnál,
Melyben megbírkózunk Sabáriával.
Sok diadalt is arattunk a versenyeken
(Bár néha kupán is vágott a kudarc,
De ezt csak zárjelek közt zengem,
Hogy az avatatlanok ne hallják)
S ékesíténk tripusokkal házunkat
És ezüst serleggel, okirattal.
Illatozó koszorút
Sokat nyerénk. Fényesek érdemeink
Nesztelen rúgásban a pályateren.
(Bár néha nullára leégtünk.)
Acht, Kronenberger, Weiglhoffer,
A védelem nemtői segítsenek,
(S ne kelljen hívni a mentőt,)
Hogy mindig szűzen maradjon a bástyakapu!
Steiner, Tóth és te Simóka főleg,
Fürge főura a büszke Tiszának,
(Ha ugyan nem változik addig a halfsor.)
Höss, Varga, Beck és Pomacsek esetleg
És Ábrahám, te a Bástya kebelében,
Ti hátvéd, halfsor, csatársor, közép.
Ti piros-feketék mind, valahányan vagytok,
Előre, üdv, tempó, szerencse fel, evoé,
Rajta, hipp, hipp, hurrá, győzelem!
Herczeg, hátha megjön a Gól is!


*******

A futball nemcsak költőket, hanem írókat is megihletett.
Remek könyvet írt a témában Esterházy Péter Utazás a tizenhatás mélyére címmel.

Egy részlet a könyvből:

„Puskás tehát az, akivel eltűnik valami a világból, más lesz, megváltozik, már nem olyan, mint előtte volt, és soha nem is lesz olyan. …
… Én nem láttam őt játszani, csupán egyszer 1981-ben, hogy úgy mondjam, post festa, amikor 56 után először visszajött Magyarországra, és rendeztek neki egy díszmérkőzést a Népstadionban. A rendszer mintegy megbocsátotta, hogy nagy fia elhagyta 56-ban, örült, hogy Puskás legitimálja őt, emlékszem az ez ügyben mondott sok megrohadt kádárista mondatra, amely, a rendszer alkatának megfelelően, mondott is valamit, meg nem is.


Puskás akkor már ötvennégy éves volt, világnagy pocakkal, tulajdonképpen önmaga paródiája, mondhatni, ezen a túlsúlyos módon korszerű, amit, a parodisztikusságot, nem is fedett el a 100 000 ember nosztalgiája, mert ez már a nyolcvanas évek józan vagy ironikus nosztalgiája volt, a csodálat és a csúfondárosság keveréke.
Ám amikor Puskás egyszer avval a bizonyos legendás bal lábával úgy indította a szélsőt, hogy a labda negyvenméteres röppálya után, a hátvéd frizuráját borzolva esett a hátvéd mögé, úgy, hogy a szélső éppen akkor ért, lépett oda, s evvel a lépéssel azonnal behozhatatlan előnyre tett szert, akkor a 100 000 fáradt embernek elakadt a lélegzete: színről színre megjelent előttük, akár egy angyal, az emberi zsenialitás. (Ezeket a hosszú átadásokat eredményesen lehet gyakorolni, minél többet, annál jobban tudja az ember. Én ott fölmértem, tehetséges kisfutballista, hogy nekem körülbelül 357 év gyakorlás kéne ahhoz, hogy ezt tudjam.)
A zsenialitás nem a képességek kiválóságával azonos. Czibor kiismerhetetlenül cselezett, Kocsis fejelt a világon a legjobban, a szintén zseniális Bozsik megbizhatóbb volt, Budai gyorsabb, Lóránt értelemszerűen keményebb, egyáltalán, Puskás jobb lába kizárólag emberi szempontból volt értékelhető, szakmailag nem.
Az ő géniusza abban állt, hogy azonosulni tudott a játékkal, egy volt vele, vagyis ő határozta meg a világot (a pálya négyszögéről beszélek), a modern álom maga, nem?, s nem a világ adta, meghatározta lehetőségek közt választott, választotta ki a legjobbat. Ez az időtlen benne.
Puskás megteremtette egyén és közösség egységét, amely nélkül az egyén, ő, nem létezhetett. Nem mintha kellemes egyéniség lett volna, folyton veszekedett, vitatkozott, dirigált. Nagyszájú, nem a békesség embere. Szélvihar, mondták róla kortársai. De: őt nem kellett kiszolgálni, ő egyszerre szolgált és irányított. Alávetette magát annak, amit ő teremtett.
Egy volt a labdával. Erről számos anekdota szól. Amikor egy edzésen a pályáról kigurult labdát egy gyerek kézzel dobta vissza, akkor állítólag elsírta magát. Kézzel! Láttátok, kézzel ért a labdához!, zokogott.”


********


Darvasi László kötete: „A titokzatos világválogatott”-ja gondolatokat, rövid történeteket foglal magában. Könyve különálló fejezetekre tagolódik.



Lázár Ervin meséiben is előbukkan a foci

Foci

„Odajön a fiam, elgondolkozva néz rám. Mint egy mélytengeri búvár a víz alól, kiemelkedem a munkából, mert látom, hogy valami fontosat akar kérdezni.
- Apu, Isten szokott focizni?

Furcsa képet vághatok, mert egy ijedt kis fintor fut át az arcán, bólint, mint aki a tekintetemből megértette, hogy sületlenséget mondott. Nem is alkalmatlankodik tovább, elmegy. Hosszan bámulok utána, a hátán is látom, hogy elszomorodott. Na, mormogom magamban, most megbántottam. Próbálok visszazökkenni a munkába, de a távolodó, szomorú hát emlékképe nem hagy. Persze, mindig ez a hülye foci! Tele van a feje focistanevekkel, gólpasszokkal, cselekkel, bombákkal, hosszú indításokkal. A gólokról nem is beszélve. Betéve tudja a világbajnokság összes gólját… Na, ebből elég! Hol is tartottam? De kicseleznek a betűk, a téren vagyok…

Fociznak a srácok a téren, egy rosszul eltalált labda nagy ívben repülne az autók közé, de ott jön egy elegánsan öltözött úr, diplomatatáskával, hopp, egy fantasztikus légstoppal leveszi a lasztit, a jobb lábáról átteszi a balra, dekázik egy kicsit, bámulatos a technikája, az égbe rúgott labda pontosan a vállára esik, vállal veszi le, egy kicsit egyensúlyozza, „fölvállazza” a fejére, pörgeti a homlokán, aztán le a térdére, pattogtatja, dekázik.
Nincs mese, ez egy labdaművész. Megindul a labdával a srácok felé, a háta mögé emeli, egy oxforddal maga elé teszi.
- Na, vegyétek el - az arcán játékra kész mosoly.


A fiúk rárohannak, de a diplomatatáskás habkönnyű cseleivel szemben tehetetlenek. Már ott áll a kapu torkában, elfekteti a kapust, lő, gól. A srácok szájtátva állnak, ilyet még nem láttak. Az idegen meg már nincsen sehol. "Mi volt rajta olyan furcsa?" - kérdezi az egyik fiú. "Nem láttad, fénylett az arca!" …Na tessék, nem vagyok normális! Most aztán ennek vége, koncentrálok és… Tulajdonképpen miért lenne idegen Istentől a játék? Hogy is írta József Attila? Ha a téren játszanak a gyerekek, Isten közöttük őgyeleg. Miért ne?
Nagy elhatározással fölállok. Rányitok a fiamra.
- Gondolkoztam a dolgon - mondom eltökélten -, Isten igenis szokott focizni.


Kivirul.
- Akkor meg lehet rá kérni?
- Mire?
- Hogy álljon be egy kicsit a magyar válogatottba.


Aha, hát erre ment ki a játék.
- Akkor még bejuthatunk az Európa-bajnokság döntőjébe - mondja kérlelően, mintha bizony az én elhatározásomon állna vagy bukna a dolog.
- Azt gondolom - ráncolja a homlokát -, hogy neki öt perc is elég volna. Csak öt percre álljon be.


Nem rossz! Tessék elképzelni a meccset. Öt perc van hátra, az ellenfél három-nullra vezet. A hangosbemondó bemondja, hogy a magyar csapat cserél. Limperger helyére beáll… hogy kicsoda, nem lehet megtudni, mert a nagy zsibongásban nem érteni a nevét… meg hát három-nullnál?! Ugyan, kérem!
Azért az új játékosban van valami figyelemreméltó. Látják? Hallják, ahogy elhalkul a lárma? Micsoda halotti csend. És aztán micsoda ováció! Negyven méterről, mintha zsinóron húzták volna. Ekkora gólt! De hiszen ez csak a kezdet. Sziszeg a közönség, kéjesen sóhajt, ordít, tombol. Te Úristen, ekkora játékos! Naná! Négy-háromra győzünk.
- Mit gondolsz, beáll?
- Reménykedjünk - mondom, és visszaballagok a munkámhoz. De sehogyan sem akaródzik visszajutni hozzá. A betűk helyett egyre csak azt a fénylő alakot látom a pályán.
- Istenem - motyogom magamban -, mi az neked, tedd meg már, ha ez a gyerek annyira kéri. Állj be öt percre. Vagy kettőre. Akárha láthatatlanul is. Segítsd ezt a szegény csetlő-botló csapatot. S ha már itt jársz köztünk és volt öt perced a focira, miután leveszed a szerelésed, lezuhanyozol és újra utcai ruhába öltözöl, ne hagyj itt rögtön bennünket. Mert nemcsak a csapat csetlik-botlik. Állj egy kicsit a hátunk mögé, tedd a vállunkra a kezed.


Valaki megérinti a vállam. Hátrakapom a fejem. A fiam.
- Megígérte? - kérdezi.
- Meg - mondom elszorult torokkal.
Látod, Uram, most már nincs visszaút."