Anglia – Argentína, Lengyelország – Németország, El Salvador – Honduras – csak néhány olyan futball-rangadó, amely túlmutat a labdarúgás iránti lelkesedésen. Magyarország és Románia közötti összecsapás is ezek közé tartozik. Elmondható, hogy egy román-magyar sakk-derbi kapcsán is kevés egy stadion a szurkolók számára, akkora az érdeklődés a két ország mérkőzései kapcsán. A két világháború közötti időszakban indult (az első találkozóra 1936-ban Bukarestben került sor), az állam-szocialista időszakban „kiválóan” rejtve maradt, majd 1989 után kifejezetten előtérbe került a két ország válogatottjainak találkozója. A pályán, illetve a lelátón megélt hangulat kivetítését nemcsak a sajtóban érhetjük tetten, hanem akár a diplomáciai jelentésekben, de a mindennapokban is. A hangsúlyok néha kifejezetten ellenségesek, máskor anekdotikusak.

Két eset a múltból:
Az 1958-as bukaresti barátságos találkozó (Magyarország 2-1-re nyert) kapcsán Keleti Ferenc, Magyarország akkori bukaresti nagykövet átiratban azt küldte haza, hogy egy szovjet nagykövetségi hivatalosság jelentésében azt írta, hogy Nicolae Ceausescu, a Politikai Büró akkori tagja: „felháborodva hagyta el a stadiont és hazament, amikor a játékvezető egy román játékost kiállított”.

A spanyol világbajnokság (1982) kvalifikációs sorozatában, a magyar szövetségi kapitány, Mészöly Kálmán emlékezetes párbeszédet folytatott a románok edzőjével, Mircea Lucescuval: „egy adott pillanatban Lucescu azt mondja nekem, hogy van egy óriási kérése, verjük meg az angolokat. S mindezért cserébe a két nép baráti közeledését ajánlotta fel. »Nem, nem és nem! Nézd, elmondom én, hogy mi az ára ennek: menj haza, s mond meg a tieidnek, hogy adják vissza Erdélyt és megverjük az angolokat«. Persze kicsit ironikus, kicsit politikai volt. Lucescu hazament és elmondta, hogy én Erdélyt követelem vissza. Egy héttel később behívtak a kormányhoz, hogy magyarázatot adjak…”

Jules Rimet-nek a FIFA harmadik, s ez ideig leghosszabb ideig hivatalban lévő elnökének meggyőződése volt, hogy a sport a nemzetek közötti megbékélés kiváló eszköze. Az is bizonyos, hogy az országok közötti futballmérkőzések mindig is különleges jelentőségűek voltak. Nem volt ez másképpen a magyar-román válogatott találkozók esetében sem. Minden eddig lejátszott meccs nagy jelentőséggel bírt. Kiemelkedő súlyú volt már az első, 1936-ban, Bukarestben megrendezett válogatott találkozó is, és szomorú aktualitása miatt vált fontossá az eddigi utolsó, 2009-ben Budapesten megrendezett barátságos mérkőzés.

A „Történelem a pályán” című kiállítás határozott célja a fair play, a nemes versengés a két szomszédvár sportszerű küzdelmeibe. Magyarország és Románia történelme ezer szállal kapcsolódik egymáshoz, és nincs ez másképpen a labdarúgás tekintetében sem. Jelen tárlat nagy bajnokok emlékét idézi, olyan futballistákét, kiknek játéka miatt megteltek a stadionok Magyarországon és Romániában egyaránt. Barátky Gyula, Spielmann Ferenc, Bodola Gyula olyan kitűnő és köztiszteletben álló labdarúgók voltak, akik mindkét nemzeti válogatottban sikerrel szerepeltek, kiknek sportemberi teljesítménye előtt a magyar és a román közönség egyaránt tisztelettel adózik. Mind a mai napig a régmúlt nagy bajnokaihoz hasonlóan népszerű és elismert az egykor mindkét ország nemzeti válogatottját is irányító aradi születésű mester, Jenei Imre is. A román és az európai labdarúgás jól csengő nevei Dembróvszky Imre, Bölöni László, Selymes Tibor, akik ugyan nem játszottak a magyar válogatott ellenében, de hatalmas mértékben segítették a román labdarúgás fejlődését.

A sport, így a labdarúgás a sikerek és kudarcok méltósággal történő viselésére, sportszerűségre nevel, hiszen nemes versengésben, tiszta küzdelemben kell legyőzni, az ellenfelet. A magyar-román mérkőzések – amint említettük – történelemmel terheltek, a hangsúlyok néha túlmutatnak egy sportesemény normalitásán. Egy játék történelmét azonban nem szabad összetéveszteni a történelem játékával.