Borsó János (Pécs 1953.04.18 - )
játékos
Apám katonatiszt volt, és a Forradalmi Katonai Tanács elnöke volt Kecskeméten. Ám nem állt be az árulók közé, és így a rettegett katonatiszt családostul mehetett Budapestre, a Népszínház utcába, egy hatodik emeleti padláslakásba. Szóval, az apám nagy MTK-szurkoló volt, és olvasta az újságban, hogy toborzót hirdet a klub. Volt vagy kétszáz gyerek, és én benne voltam a nyolc kiválasztottban. Mondanom sem kell, nem volt nálam büszkébb srác akkoriban. Kerekes Mátyás volt az első edzőm, sokat köszönhetek neki. Aztán végigjártam a ranglétrát, és tizennyolc évesen élvonalbeli játékosnak mondhattam magam.1
MTK, 1971-1985
Be sem töltöttem a tizennyolcat, amikor kezdhettem Szombathelyen, s a Haladással 2–2-t játszottunk. Talán hetvenkilós lehettem, és az ötödik percben ütköztem Szántaival, a Haladás jobbhátvédjével, és nem túlzás, azt hittem, hogy a Savaria expressz robogott át rajtam. Néhány fordulóval később pedig jött pályafutásom első örökrangadója a Hungária körúton, ahol Branikovits góljával a Fradi vezetett, de Török Józsi beadásából csukafejessel én egyenlítettem. Harmincnégyezer néző volt.1
...
Az MTK-ban tízévesen kezdte a labdarúgást, és 1971-ben játszott először az első csapatban, ahol 1985-ig háromszázharminc bajnoki mérkőzésen szerepelt, és hetvenkilenc gólt szerzett. Az 1970-71-ben bajnoki ezüstérmes, 1976-ban Magyar Kupa-döntős, 1977-78-ban bajnoki bronzérmes volt az MTK-val. 1976-77-ben a negyeddöntőben esett ki az MTK-val a KEK-ben a későbbi győztes német Hamburg ellen. 1985-ben az újvidéki Vojvodinához igazolt.
FK Vojvodina, 1985-1986
Szó szerint csak megfordultam a Vojvodinánál, mert összesen talán fél évet töltöttem ott. A háromnapos próbajátékom után azonnal le akartak igazolni, én pedig nem mondtam nemet, mert pályafutásom végéhez közeledve jól jött anyagilag is az újvidékiek által kínált lehetőség. Meglepően jó körülmények fogadtak. Külön edzőközpontjuk volt a városon kívül, ahol európai körülmények között készülhettek az innen-onnan érkező futballisták. Volt ott magyar, bosnyák, mindenféle náció képviseltette magát a csapatban.2
SC Eisenstadt, 1986-1987
...III. kerületi TTVE, 1987-1988
...SK Pama, 1988-1989
...Az akkoriban több korábbi magyar válogatott játékost is leigazoló ugyancsak osztrák SK Pama csapatában zárta a karrierjét.
forrás
Készült az
1 -
2 - http://mtkbudapest.hu/hirek/borso-janos-kemeny-ellenfel-a-vojvodina
írásainak, interjúinak felhasználásával.
1 -
2 - http://mtkbudapest.hu/hirek/borso-janos-kemeny-ellenfel-a-vojvodina
írásainak, interjúinak felhasználásával.
új hozzászólás
Csak bejelentkezett felhasználók írhatnak hozzászólást!
comments
Szakított a focival az MTK-s legenda
Nem könnyű megtalálni manapság Borsó Jánost, az MTK hajdani válogatott játékosát, pedig a főváros szívében egy presszót üzemeltet már hét éve, de a labdarúgáshoz sok köze ma már nincs. Pedig kevesen szerettek úgy futballozni, mint Borsó János, aki a 125 esztendős MTK-ban Sándor Csikar és Kovács Imre után a legtöbb mérkőzést játszotta.
– Mit érez, hogy kiesett az MTK?
– Nem örülök neki. Borzasztó. Valaki hibás döntéseket hozott. De ki a felelős? Igazából ez lényegtelen is, az a véleményem, hogy tizennyolc éves gyerekekkel még a magyar NB I.-ben sem lehet tartós sikereket elérni. Eszembe jut a mi időnk, mert akkor is volt fiatalítás, de egyetlen klubnál sem döntöttek úgy, hogy szinte az egész csapat kiskorúakból áll össze. Sajnálom, mert egy valóban patinás klub ájult át a másodosztályba.
– Amikor ön játszott az MTK-ban, akkor is kiesett a csapat.
– Igen, de azért ne felejtse el, hogy akkor éppen egy évig nem játszottam. Az általam nagyon tisztelt és nagyra becsült Sándor Csikar mondta: ha Borsó Jani játszott volna, akkor hat-hét ponttal többünk van, és megússzuk a kiesést. Sajnos, akkor a bajnokságban talán, ha nyolc meccset tudtam játszani. Achilles-ín-sérülésem volt, meg is kellett operálni.
– Most van valamilyen kötődése volt klubjához?
– Csak a múlt. Páros lábbal rúgtak ki, pedig nem keveset játszottam a Hungária körúton, hiszen 1963-tól ’86-ig ott futballoztam. Imádtam a klubot, hiszen rendkívül sok szépet kaptam a futballtól éppen az MTK révén, de azt gondolom, hogy abból a sok jóból azért valamit én is vissza tudtam adni. Igaz, az élethez igen kevés segítséget kaptam a vezetőktől. Egyedül Somogyi Jenő segített valamit.
– Nehéz volt önt megtalálni, még az egykori játékostársak sem nagyon tudták, hogy merre jár Borsó Jani. Illegalitásba vonult?
– Á, szó nincs erről. Talán rossz helyen kerestek. Ha Boda Imrét vagy Gáspár Józsit kérdezik, már rég megtaláltak volna. Kétségtelen, nem járok nagyon az MTK-ba, de ha csak a klubra gondolok, sajog a szívem. Úgy érzem, nem ezt érdemeltem volna.
– Kielégíti a presszóüzemeltetés?
– Igen. Van ez a saját presszóm, itt, a Belváros szívében, s mondhatom, néha izgalmas itt az élet. Képzelje el, 2006. október 23-án, amikor ’56 ötvenéves évfordulóján voltak azok a tüntetések, a rendőrroham a mi presszónkat is bevette, a mi vendégeink sem úszták meg. Napokig kellett szellőztetnünk, hogy a rengeteg könnygáz valahogy kimenjen.
– Tudják a vendégek, hogy ki is az a Borsó János?
- A fiatalabbak nem nagyon, de a negyvenesek igen, és olykor szoktunk is nosztalgiázni. A pult fölött van egy tabló az MTK-ról, és aki nem ismer, az volt már, hogy megkérdezte, miért is van ott az a megsárgult csapatkép. El szoktam intézni a dolgot annyival, hogy az előző tulajdonos felejtette ott.
– Sértődött ember?
– Nem. Miért lennék? Fájnak bizonyos dogok, de sértődöttségről nem beszélhetünk.
– Hallotta azt a legendát vagy álhírt, hogy Borsó Jani megvakult?
– Ön is láthatja, hogy szerencsére nem vakultam meg, bár volt egy nagyon súlyos balesetem, amikor napokon át az életem is kockán forgott. Zuglóban, a Hungária körút Thököly út sarkán történt még 1990-ben. Agyzúzódást, koponyalapi törést szenvedtem. A családom segítségével hamar felálltam, nem hagytam el magam. A halál torkából jöttem vissza.
– Pécsett született. Hogy lett az MTK játékosa?
– Apám katonatiszt volt, és a Forradalmi Katonai Tanács elnöke volt Kecskeméten. Ám nem állt be az árulók közé, és így a rettegett katonatiszt családostul mehetett Budapestre, a Népszínház utcába, egy hatodik emeleti padláslakásba. Szóval, az apám nagy MTK-szurkoló volt, és olvasta az újságban, hogy toborzót hirdet a klub. Volt vagy kétszáz gyerek, és én benne voltam a nyolc kiválasztottban. Mondanom sem kell, nem volt nálam büszkébb srác akkoriban. Kerekes Mátyás volt az első edzőm, sokat köszönhetek neki. Aztán végigjártam a ranglétrát, és tizennyolc évesen élvonalbeli játékosnak mondhattam magam.
– Emlékszik a bemutatkozásra?
– Igen. Be sem töltöttem a tizennyolcat, amikor kezdhettem Szombathelyen, s a Haladással 2–2-t játszottunk. Talán hetvenkilós lehettem, és az ötödik percben ütköztem Szántaival, a Haladás jobbhátvédjével, és nem túlzás, azt hittem, hogy a Savaria expressz robogott át rajtam. Néhány fordulóval később pedig jött pályafutásom első örökrangadója a Hungária körúton, ahol Branikovits góljával a Fradi vezetett, de Török Józsi beadásából csukafejessel én egyenlítettem. Harmincnégyezer néző volt.
– Ön benne volt abban kilenc MTK-játékosban, akik fellázadtak az akkori edző, Palicskó Tibor ellen?
- A korabeli újság sztrájkról beszélt. Még hogy a futballisták abban az időben, a kőkemény kommunista érában sztrájkoljanak? De nem, én nem voltam benne. Igaz, csak azért nem, mert előtte Jablonecben, a bizsu fővárosában túráztunk, és Török Józsi megkérdezte tőlem az öltözőben, hogy hány éves is vagyok. Mondtam, hogy tizennyolc, és legyintett, hogy jó, akkor veled nem íratjuk alá a papírt.
– Abban az időben talán gyakoribbak voltak a bundameccsek, mint most. Ön játszott ilyen találkozón?
– Igen, három bundameccsen játszottam. Az egyik legérdekesebb a Népstadionban volt, a Csepel ellen. Mindkét csapatnak jó volt az iksz, megbeszéltük, elosztjuk a pontokat. Aztán véletlenül, időhúzásként Koritár Lajos negyven méterről kapura lőtt, és a labda beakadt a bal felsőbe. Lajos hirtelen a fejét fogta, majd észbe kapott, és ünnepelni kezdte magát. Volt még hátra idő bőven, ám a csepeliek egyszerűen nem tudtak kiegyenlíteni. Pedig volt, hogy a kapusunk már előre elugrott a bal sarok felé, a labda meg centikkel elkocogott a jobb kapufa mellett. Aztán volt egy másik iksz, az Újpest elleni 1–1. Majd az NB II.-ben is játszottunk egyet, de hangsúlyozom, pénz nem volt.
– Mindössze egyszer szerepelt a válogatottban, mégpedig a lengyelek ellen a Népstadionban, barátságos meccsen. Nem bántja?
– Ha fáj, ha nem fáj, az az egy is több, mint a semmi. Mészöly Kálmán állított a csapatba, és a meccs után azt mondta, nagyon elégedett a játékommal. Ám jött az Achilles-ín-sérülés, betett válogatottbeli karrieremnek.
– Sok szakemberrel dolgozott. Kitől kapta, tanulta a legtöbbet?
– Lakat Károlytól és Kovács Imrétől. Imre bácsi haláli jó fej volt. 1974-ben Madridban túráztunk, és Reményi Tibi masszőrünk disszidált. A szálloda előtt pakoltuk a cuccainkat, amikor Imre bácsi megkérdezte Burg Lacit, hogy hova lett a masszőr. Laci pedig azt mondta, hogy Reményi leintett egy taxit, és elment. Erre Imre bácsi: „Szerencsés ember. Itt, Madridban legalább kapott taxit, mert Pesten nem kapott volna.”
– Ön sosem akart lelépni?
– Hova? Minek? Lett volna rá lehetőségem, de a családom itt élt, és biztos, hogy megszakadt volna a szívem értük. Magyar vagyok, itt születtem, itt is szeretnék majd meghalni.
– Van hiányérzete a pályafutását illetően?
– Igen, van. Válogatott voltam, kilenc éve az NB I.-ben játszottam már, de még nem volt lakásom. A maiak szerencsésebbek, ha nekünk is ilyen lehetőségeink lettek volna, bizonyosan többre visszük.
- Mit gondol a mai labdarúgókról?
- Az eredmény minősít. Nem bántom őket, nem is lennék jogos kritikus, hiszen alig látok NB I.-es meccset. Talán, ha valamelyik régi haver biztatna, mert magamtól nem megyek.
Pályakép
Borsó János 1953. április 18-án született Pécsett.
Az MTK-ban tízévesen kezdte a labdarúgást, és 1971-ben játszott először az első csapatban, ahol 1985-ig háromszázharminc bajnoki mérkőzésen szerepelt, és hetvenkilenc gólt szerzett. Az 1970-71-ben bajnoki ezüstérmes, 1976-ban Magyar Kupa-döntős, 1977-78-ban bajnoki bronzérmes volt az MTK-val. 1976-77-ben a negyeddöntőben esett ki az MTK-val a KEK-ben a későbbi győztes német Hamburg ellen. 1985-ben az újvidéki Vojvodinához igazolt, egy évvel később a burgenlandi Kismartonban játszott, majd pályafutását az osztrák alsó osztályú SK Pama csapatában fejezte be. A válogatottban egy alkalommal szerepelt 1980. március 26-án Budapesten, a lengyelek ellen, barátságos mérkőzésen.
http://archivum.magyarhirlap.hu
hmgy