Hatan voltunk testvérek, az 50-es években születtünk mindannyian, és nagyjából 50 négyzetméteren laktunk nyolcan. De egyáltalán nem él bennem rossz kép a gyerekkoromról, az viszont biztos, hogy nem volt könnyű. Megedződtem. Meg kellett ragadni a kitörési pontokat, nekem ez a futball volt. Mindig is erre készültem, 16 éves koromtól pedig biztosan tudtam, hogy mit akarok csinálni. Gyerekkoromtól ez volt a szórakozásom, ha lehetőségünk volt rá, mentünk ki focizni. Vasárnap délelőtt megnéztük a Tenkes kapitányát a tévében, aztán vissza a pályára.⁵

Az élvonalban Kaposváron mutatkozhattam be 1975-ben egy Vasas elleni 2-0-s győzelem során, s úgy érzem, már akkor sem ment rosszul a játék.⁴

Két, a Vidi élkeretébe tartozó játékost kapott értem a Rákóczi, amikor 1976 júniusában szóba került átigazolásom. A Haladás is keresett, de világéletemben a focit a játékért űző csapatokhoz húzott a szívem. És persze, mert a vidék egyik legjobbjához tartozni nem rossz dolog - szóval ezekért jöttem át a Sóstói Stadionba.¹

Kovács Ferenc volt akkor is az edző, nagyon jó társaságba kerültem, az említett nagy öregek mellett már jöttek fel a fiatalok, Májer, Csongrádi, Szabó, Végh. Egy kis plusz mindig hiányzott ebből a társaságból. Volt olyan, hogy félszezonban elsők voltunk, a végére azonban csak negyedikek. 1981-ig, amíg ott voltam, az öt szezonból háromszor csúsztunk le a dobogóról.⁵

Kaposvárról igazoltam a Videotonhoz, ahol öt év alatt egyetlen dolog hiányzott, a nagy kiugrás. Ezzel kecsegtetett az ETO 1981 őszén, ezért még a leállást is vállaltam, szerencsére a szövetség októberben többekkel egyetemben engem is átigazolt.²

Verebes volt az első magyar edző, aki nem gátolta a játékosokat. Engedett bennünket, hogy csináljuk, amit tudunk. Tudta, hogy ha a Szentes vagy a Burcsa tud gólt lőni, akkor őket nem azért kell szidni, mert kihagynak egy helyzetet, hanem akkor kell szidni őket, ha nem mernek a kapu elé odakerülni, mert már kettőt kihagytak.³

Nem csalódtam, két bajnoki cím következett, hömpölygött a tömeg a stadionba, népszerűek voltunk. Lejárt a hároméves szerződés, az ETO-nál maradhattam volna, pedig mindenképpen szerettem volna külföldre menni, amihez meg is voltak a feltételek.²

'84-ben visszamentem Fehérvárra, annak is megvolt a magyarázata: a Győr nem akart elengedni, nekik az lett volna érdekük, hogy ott maradjak, mert a legolcsóbb válogatott játékosuk voltam. Én viszont ki akartam menni külföldre, megszereztem a külföldi munkavállalási engedélyt, voltam elégszer válogatott, és akkor már a labdarúgást amolyan üzleti vállalkozásnak tekintettem. Úgy gondolkodtam, hogy aki fektet belém pénzt egy évre, annak érdeke, hogy egy év után eladjon külföldre. Minden számításom bejött, és az UEFA-kupadöntőt nem láthattam előre ugyan, de erre mondják, hogy aki mer dönteni, annak lehet szerencséje is. És ez távolról sem csak a sportra vonatkozik.³

Kovács Feri korrekt volt, és megbízható, nem beszélt mellé, nem mondott az ellenfélről semmi olyat, ami nem igaz. Nagyon komolyan edzett bennünket, az UEFA-siker is nagyban a kondíciónknak volt köszönhető. Ezenkívül nagyon jó kohéziót tudott tartani, nem engedte a széthúzást a csapaton belül, de tudta, hogy mikor nem kell odanéznie. Ez hozzátartozik ahhoz, hogy egy ilyen nagy létszámú közösség tudjon teljesíteni.³

A Manchester United elleni hazai meccs jelentette nekem a csúcspontot. Persze szinte az összes mérkőzés egy csoda volt, hiszen megvertük a PSG-t háromszor is, és mégiscsak a Real Madrid ellen vívtuk a döntőt, de erre mondanám azt, hogy a legnagyobb. Az életben egy ilyen drámai meccse van az embernek, amikor minden sikerül. Mert azt tudni kell, hogy egy sokkal jobb csapatot sikerült kiejtenünk. Egységes volt a csapat, én már úgy jöttem vissza, hogy beleillettem az egészbe, azokkal játszhattam együtt, akikkel korábban, és akik addigra beértek. Nem cserélődött a társaság szezononként, volt ideje kialakulni egy komoly magnak, akik ismerték egymás gondolatait.⁵

Úgy kerültem ki Franciaországba, hogy nem is beszéltem a nyelvet, de bíztam magamban, mert tizennyolc éves korom óta tudtam, hogy bármilyen körülmények között évente rúgok minimum tíz gólt. Nekem ez volt a dolgom, mással nem is kellett törődnöm. Egy előnyöm volt sok hazai játékossal szemben: bár kint sokkal gyorsabb volt a játék, technikailag voltam annyira képzett, hogy egyből tudtam passzolni. Nem kellett háromszor levenni a labdát. Ha ezt nem tudtam volna, akkor jöhettem volna én is haza. Ott edzésen is voltak fiatalok, akik pontosan tudták, hogy óriási kiugrási lehetőség, ha bekerülnek az első csapatba, és ezért képesek voltak akár a legkeményebb módszerekhez is folyamodni. Az edzőm Guy Roux volt, egy igazi legenda, aki több mint negyven évig vezette a csapatot. Amikor kikerültem, nem tudtam franciául, de aztán megtanultam annyira, hogy ma is sokat visszajárok, megvannak a barátaim, szívesen látnak Auxerre-ben is. Sehol nem csuktam be úgy az ajtót, hogy oda ne tudjak visszamenni.³

Labdarúgóként és edzőként is jellemző volt rám, hogy a magam által felállított normákat követve igyekeztem mindig maximális teljesítményt nyújtani. Azonban az én elképzeléseim több esetben nem estek egybe az akkori vezetők elgondolásaival. Határozott céljaim voltak, amelyeket meg akartam valósítani. Úgy gondolom, hogy többségében sikerült is. Ehhez azonban az kellett, hogy különböző csapatokhoz lépjek időben, figyelni és gondolkodni kellett, no meg közben teljesíteni is, máskülönben nem engem hívtak volna.³