† Danka Imre (Szombathely 1930.12.24 - Pécs 2014.05.03)
játékos
edző
Szombathelyen, már kölyök koromban rongylabdával futballoztam, majd amikor 1945-ben véget ért a háború, akkor Szombathelyen elindult a „mezítlábas” bajnokság, amit utcabajnokságnak hívtak, mivel minden utcának volt egy csapata. Ott figyeltek fel rám a bőrgyári szakszervezeti dolgozok és megkérték édesapámat, hogy hadd menjek a Bőrgyár csapatába védeni.1
Szombathelyi Bőrgyár, 1946-1948
Két évig őriztem a Bőrgyár kapuját. Kezdetekben még ifjúsági szinten bajnokságot is nyertünk, később pedig a felnőttek között sikeresen bemutatkozhattam. Jó játékomnak köszönhetően 1948-ban a Szombathelyi MTE kapusa lettem.1
Szombathelyi MTE, 1948-1950
1948-ban a Bőrgyár, a Textiles és még egy szombathelyi alakulat egyesült és a három egyesületből lett a Szombathelyi MTE, ahol a vezetők kapusposzton, velem és a Fazekas Árpival – akivel később a válogatottban is együtt voltunk – képzelték el a jövőt.1
...
Szombathelyi Honvéd, 1950-1953
Ha jól emlékszem, akkor 1950-ben megalakult a Szombathelyi Honvéd és szükségük volt egy kapusra. Én hadköteles voltam, így hát az év októberében bevonultattak katonának és mivel Szombathelyen hadsereg nem volt, így én a helyi honvéd kórházban láttam el a feladataimat és onnan jártam ki a csapat edzéseire. A csapatban én voltam egyedül katona, a társaim polgári alkalmazottak voltak.1
Székesfehérvári Építők, 1953-1955
Leszerelésem után, már ismert kapus voltam másod, illetve harmadosztályú szinten, így megkeresett az NB II-be frissen feljutó Székesfehérvári Építők, ahol lakást és állást ajánlottak a számomra és mivel én friss házas voltam, ezért lakásra és biztos állásra volt szükségem, ezért elfogadtam az Építők ajánlatát és örömmel mentem Székesfehérvárra védeni.1
Pécsi Dózsa, 1955-1964
Egy évig voltam a Székesfehérváriak kapusa, majd az egyik játékostársammal együtt fel akartak vinni minket a Budapesti Spartacushoz. Alá is írtuk a szerződést, de az volt a baj, hogy napi szinten Fehérvárról kellett volna feljárni Pestre, mert lakást nem tudtak biztosítani és ez nekünk nem nyerte el a tetszésünket. Akkoriban lett a Komló edzője a Bodola „Dudus” és én megegyeztem vele, hogy Komlóra megyek futballozni. De én hiába döntöttem a Komló mellett, mivel abban az időben felülről irányított átigazolások voltak. Ez az én esetemben azt jelentette, hogy Pécsre a Pécsi Dózsához irányítottak, ahol a csapat éppen a kiesett az NBII-ből, de megkapta a Kőbányai Dózsának az NBI-es indulási jogát, ezért játékosokat szereztek, gyűjtöttek és kérték az MLSZ segítségét is, akik így Komló helyett Pécsre „vezényeltek”.
Az első néhány mérkőzésen a tartalék csapat hálóját őriztem, a nagycsapat viszont a Szombathelyi Haladás elleni 3-0-s győzelemmel debütált az NBI-ben. Az első csapat kapujába úgy kerültem oda, hogy a tartalékoknál három fordulón keresztül nem kaptam gólt, a „nagyok” pedig a 2. és a 3. fordulóban is vesztettek, így a 4. fordulóban a Bp. Honvéd ellen már én álltam az első csapat kapujában. A Honvéd elleni meccs előtt meg voltam egy kicsit szeppenve, hiszen az akkori Honvéd világverő csapat volt, mi több az Aranycsapat nagyobbik részét a Honvéd játékosok alkották, ám számomra lámpalázam ellenére is nagyon jól sikerült a mérkőzés. A másnapi újságok azt írták, hogy ritkán látott jó kapusteljesítményt nyújtott Danka. Tehát az NBI-es bemutatkozásom kiválóra sikeredett – Pécsi Dózsa-Bp. Honvéd 2:0. Ezek után 1-0-ra nyertünk Csepelen, majd 0-0-át játszottunk Szolnokon. Onnantól kezdve sikerült állandósítanom a helyem a pécsi kapuban.
Jó formámnak köszönhetően a válogatottba is bekerültem, méghozzá úgy, hogy a Grosics Gyula és a Gellér Sanyi az Aranycsapat első és második számú kapusa eltiltását töltötte és a Sebes Guszti bácsi a válogatott szövetségi kapitánya felfigyelt rám és nem sokkal később be is rakott a csapatba. Először az osztrákok elleni mérkőzésen kerültem be a válogatott keretbe. Bécsben a Práter-stadionban az Oláh Géza védett, én kispados voltam és 2-2-es döntetlent játszottunk Ausztriával. Utána volt az északi „portyázás” ott már én védtem a négy mérkőzésünkből háromszor és ott Oslóban, Norvégia ellen mutatkoztam be a Magyar válogatottban. A negyedik válogatottságom alkalmával, pechemre lesérültem. A skótok ellen játszottunk itthon a Népstadionban és ráugrottak a térdemre, így egy időre kidőltem a sorból. Később, amikor ismét számításba vettek volna, akkor többször sérüléssel bajlódtam, de a „B” válogatottban azért jó néhány alkalommal sikerült lehetőséghez jutnom, amivel véleményem szerint tudtam is élni. Ilyen volt például, amikor 1957-ben Moszkvában szerepeltünk a VIT-en, ahol a döntőig jutottunk, a döntőben pedig a szovjetek első csapatával szemben, sajnos alulmaradtunk.
Úgy gondolom, mindent elmond, hogy amikor az MTK kapusa a Gellér Sanyi szögre akasztotta a kesztyűjét, akkor itt voltak értem, fel szerettek volna vinni az MTK-hoz és később a Salgótarján is szerződtetni akart, de én Pécset semmi pénzért sem hagytam volna itt. Nagyon jól megértettük egymást a fiúkkal, összetartó társaság volt a mienk és futballozni is tudtunk. Sajnos néhány évig sérülések hátráltattak, hiszen porcleválás volt a térdemben, később pedig eltört a hüvelykujjam, de ha nem voltam sérült, akkor én voltam a csapat első számú kapusa, távollétemben pedig a Zengői Pista jó helyettesem volt.
Közel 34 évesen úgy éreztem, hogy elég. A súlyomat sem tudtam tartani, meghíztam, így aztán a centerhalfunkkal, Kocsis Ernővel együtt hagytuk abba. A klub részéről szépen elbúcsúztattak bennünket, játszottunk egy meccset a Vojvodinával és Dózsás aranygyűrűt kaptunk emlékül.1
Az első néhány mérkőzésen a tartalék csapat hálóját őriztem, a nagycsapat viszont a Szombathelyi Haladás elleni 3-0-s győzelemmel debütált az NBI-ben. Az első csapat kapujába úgy kerültem oda, hogy a tartalékoknál három fordulón keresztül nem kaptam gólt, a „nagyok” pedig a 2. és a 3. fordulóban is vesztettek, így a 4. fordulóban a Bp. Honvéd ellen már én álltam az első csapat kapujában. A Honvéd elleni meccs előtt meg voltam egy kicsit szeppenve, hiszen az akkori Honvéd világverő csapat volt, mi több az Aranycsapat nagyobbik részét a Honvéd játékosok alkották, ám számomra lámpalázam ellenére is nagyon jól sikerült a mérkőzés. A másnapi újságok azt írták, hogy ritkán látott jó kapusteljesítményt nyújtott Danka. Tehát az NBI-es bemutatkozásom kiválóra sikeredett – Pécsi Dózsa-Bp. Honvéd 2:0. Ezek után 1-0-ra nyertünk Csepelen, majd 0-0-át játszottunk Szolnokon. Onnantól kezdve sikerült állandósítanom a helyem a pécsi kapuban.
Jó formámnak köszönhetően a válogatottba is bekerültem, méghozzá úgy, hogy a Grosics Gyula és a Gellér Sanyi az Aranycsapat első és második számú kapusa eltiltását töltötte és a Sebes Guszti bácsi a válogatott szövetségi kapitánya felfigyelt rám és nem sokkal később be is rakott a csapatba. Először az osztrákok elleni mérkőzésen kerültem be a válogatott keretbe. Bécsben a Práter-stadionban az Oláh Géza védett, én kispados voltam és 2-2-es döntetlent játszottunk Ausztriával. Utána volt az északi „portyázás” ott már én védtem a négy mérkőzésünkből háromszor és ott Oslóban, Norvégia ellen mutatkoztam be a Magyar válogatottban. A negyedik válogatottságom alkalmával, pechemre lesérültem. A skótok ellen játszottunk itthon a Népstadionban és ráugrottak a térdemre, így egy időre kidőltem a sorból. Később, amikor ismét számításba vettek volna, akkor többször sérüléssel bajlódtam, de a „B” válogatottban azért jó néhány alkalommal sikerült lehetőséghez jutnom, amivel véleményem szerint tudtam is élni. Ilyen volt például, amikor 1957-ben Moszkvában szerepeltünk a VIT-en, ahol a döntőig jutottunk, a döntőben pedig a szovjetek első csapatával szemben, sajnos alulmaradtunk.
Úgy gondolom, mindent elmond, hogy amikor az MTK kapusa a Gellér Sanyi szögre akasztotta a kesztyűjét, akkor itt voltak értem, fel szerettek volna vinni az MTK-hoz és később a Salgótarján is szerződtetni akart, de én Pécset semmi pénzért sem hagytam volna itt. Nagyon jól megértettük egymást a fiúkkal, összetartó társaság volt a mienk és futballozni is tudtunk. Sajnos néhány évig sérülések hátráltattak, hiszen porcleválás volt a térdemben, később pedig eltört a hüvelykujjam, de ha nem voltam sérült, akkor én voltam a csapat első számú kapusa, távollétemben pedig a Zengői Pista jó helyettesem volt.
Közel 34 évesen úgy éreztem, hogy elég. A súlyomat sem tudtam tartani, meghíztam, így aztán a centerhalfunkkal, Kocsis Ernővel együtt hagytuk abba. A klub részéről szépen elbúcsúztattak bennünket, játszottunk egy meccset a Vojvodinával és Dózsás aranygyűrűt kaptunk emlékül.1
forrás
Készült az
1 - http://labdarugas.cimpa.hu/ferfi-labdarugas/danka-imre-pecsi-legenda-aki-az-aranycsapat-kapujat-is-orizte/
interjúinak felhasználásával.
1 - http://labdarugas.cimpa.hu/ferfi-labdarugas/danka-imre-pecsi-legenda-aki-az-aranycsapat-kapujat-is-orizte/
interjúinak felhasználásával.
új hozzászólás
Csak bejelentkezett felhasználók írhatnak hozzászólást!
comments
A PMFC-MATIAS, illetve a klub jogelődjeinek egyik legnagyszerűbb labdarúgója, a kapusposzt kiválósága, a karácsonyi születésű Danka Imre. Aki 1930. december 24-én jött a világra. Bátorsága, ügyessége legendás volt, igaz, a gólt még ő sem védhette, de ez már csak ilyen játék.
Szombathelyen jött a világra Danka Imre, az egyik legidősebb pécsi labdarúgó, aki örökre beírta nevét a helyi labdarúgás legfényesebb lapjaira.
Már testalkatával is tekintélyt parancsolt az 1-es poszt remek képviselője, amikor a háló előtt próbált rendet vágni a Pécsi Dózsában, a maga 190 centiméter közeli magasságával, akkor még nem volt divat az állandó számozás. Aki a gólvonal előtt állt, illetve repkedett, szinte mindig az egyes számú mezt kapta. A nadrág, illetve a felső majdnem kizárólag a fekete volt, semmi extra nem képezte a kelléktárak részét. Védeni persze azért kellett! Meg is tette a jó humorú óriás, aki magánemberként cseppet sem félelmetes személy.
Akkoriban a játék természetesen lassúbb volt, ám a labda meg néha nehezebb. Nem tévedés ez, hiszen a fűzős bőrfocik hajlamosak voltak az esővíz, illetve a sár összegyűjtésére. Ami jelentősen megnövelhette a tömegüket. A csatárok lába viszont már akkoriban is bivalyerős volt, egynémely esetekben. Szóval, ha elsült a stoplis bakancs, akkor bizony ütött a játékszer.
Ennek ellenére Danka igyekezett útját állni a támadásoknál. Legenda ide, meg oda, akkoriban olyanok rohamoztak, akik Puskás Ferenc, Kocsis Sándor, meg Hidegkuti Nándor nyomdokain jártak hazánkban. De a mi Imrénk nem volt egy ijedősfajta ember.
Be is került a válogatottba, az 1955-ös évben. Ahol aztán négy esetben bízták rá az egyik legfontosabb feladatot. Kézzel is a lasztihoz érhetett, ami nagy előnye a feladatnak. De illett a lendülő lábra is rávetődni, amit azért csak a legjobbak, azok közül is csak a „legbolondabbak” vállaltak el, mesteri szinten. Igaz, a „portásokat” már akkor is csodabogaraknak tartottak.
Közülük való volt Danka sporttárs is, aki számos érdekes anekdotát mesélt el az évek során. Amikből fogunk még idézni, ám nem egy ilyen ünnepi alkalommal. Mert most nincsen itt az ideje!
Az viszont tény, a pécsi futball egyik legnagyszerűbb ajándéka az volt, amikor Danka Imre itt villogtatta meg tudását az 1950-es években, illetve a ’60-as évtized elején, a nézők hatalmas tapsai mellett. Imre bácsi, köszönjük!
http://www.pmfc.hu/hir/karacsonyi-fociajandek
http://www.pecsiujsag.hu/pecs/hir/sport/ma-hajnalban-elhunyt-danka-imre-a-legendas-pecsi-kapus/kommentek
– Nyúlánk, kitűnő alakú, nagyszerű képességű labdarúgó volt. A vonalon és a kapu előterében egyaránt biztosan mozgott. Olykor azonban könnyelmű, kockázatos megoldásokra is vállalkozott. Egy súlyos sérülés hosszabb pihenésre kényszerítette. Később még évekig kitűnő őre volt a pécsi lila-fehérek kapujának.
forrás:
Antal Zoltán és Hoffer József - Alberttől-Zsákig