Édesapám Nagykanizsán dolgozott ezért ott születtem, de hatéves koromban Budapestre költözött a család. Nyolcévesen kezdtem el focizni a Honvédban.¹

Nem sokkal voltam túl a 16. születésnapomon az első NB I-es mérkőzésem idején. Felemelő érzés volt, hogy bíztak bennem, még akkor is, ha tisztában vagyok azzal, nagy szerencse kellett ahhoz, hogy ilyen fiatalon debütálhassak. Az idők során tudatosan építettek fel, kisebb-nagyobb megszakításokkal folyamatosan játszottam.
A mi korosztályunk korábban is sikeres volt, már az U17-es Eb-re is kijutottunk a válogatottal, ahol 5. helyen végeztünk, utána Csehországban és Egyiptomban pedig egyaránt bronzérmet nyertünk. Egészen a kezdetektől válogatott voltam.¹

Már a téli átigazolási szezonban is szó volt arról, hogy Diósgyőrben folytatom a pályafutásom, de akkor ez nem jött össze. Annak idején Kecskeméten sikerül jó kapcsolatot kialakítani Szivics Tomiszlávval, sikeres időszakot is töltöttünk együtt, hiszen sikerült feljutni az NB I-be. Amikor a Mester a DVTK vezetőedzője lett, összeértek a szálak és végül sikerült megállapodnunk.
Amikor először léptem be az öltözőbe, a sok ismerős miatt már akkor olyan érzésem volt, mintha 2-3 éve itt játszanék.¹

Nyáron végig egyedül edzettem, és csak saját magamra számíthattam, mert nem volt csapatom. Erre sajnos ráment az őszi szezonom.²