Gyermekkoromban Baján, a grundon kezdtem el focizni, majd pedig a Bajai SK-ban. 14 éves koromban kerültem a Videotonba, a bátyám már ott játszott, így tudtam, hogy milyen viszonyok vannak, ismertem az iskolát, a csapatot, és ezért jelentkeztem a Vasvári Pál testnevelés tagozatos gimnáziumba. Egy tehetségkutató során is bejutottam a döntőbe, így tehát két ágról – kiválasztottak és jelentkezésem alapján – kerültem oda. 1976-1980-ig futballoztam a Videoton utánpótlás csapataiban és 1980-tól a nagycsapatban játszottam.¹

Úgy érzem nehéz bemutatkozás volt, mert tizennyolc éves voltam, és egy tizennyolc éves játékosnak nehezen adnak lehetőséget. Nekem szerencsém volt, hiszen pont akkor igazolt el a csapattól Kovács Józsi, aki a Videoton emblematikus figurája volt. Két dolog kellett ahhoz, hogy lehetőséget kapjak, az egyik tehát Kovács József eligazolása volt, a másik pedig Verebes József személye, aki akkor lett edző és nagy lelkesedéssel állt munkába. Ő szavazott nekem bizalmat. Azt mondta, hogy az első öt mérkőzésen akárhogy is játszok, mindenképpen bizonyíthatok, ez olyan bizalmat adott, hogy utána az egész szezont végigjátszottam, az első perctől az utolsóig.
...
A bajnokság és a kupaküzdelmek közül inkább a kupaküzdelmeken volt a hangsúly, arra koncentráltunk jobban. Az első mérkőzéstől, ahogy léptünk előre, egyre jobban nőtt az önbizalmunk, és egyre nagyobb volt a felénk irányuló figyelem. Az első mérkőzéseinken még nem számítottunk jó csapatnak, de amikor már megvertük a Párizst, a Partizánt, és összekerültünk a Manchesterrel, akkor itthon már egyre nagyobb Videoton láz lett. Ezek után már mi is elhittük, hogy jó csapat vagyunk és amellett természetesen szerencsénk is volt. Például a Manchester ellen is, amikor tizenegyesekkel jutottunk tovább, de egy olyan sorozatot produkáltunk, amely felejthetetlen, és máig büszkék lehetünk rá.¹

Három oka volt az ide szerződésemnek.. Az első ok, hogy a Videotonban nem igazán ment az utolsó év, és úgy éreztük – Péterrel -, hogy szeretnénk magyar bajnokcsapatban játszani. A másik az, hogy szerettem volna a válogatotthoz minél közelebb kerülni, stabil válogatottnak lenni. A harmadik ok pedig a külföldi szerződés volt. Abban az időben nem volt könnyű külföldre szerződni, ha visszanézzük, akkor kiderül, hogy nagy részben a fővárosi csapatokból igazoltak külföldre a játékosok. Így utólag úgy gondolom, hogy jó döntés volt a Honvédba szerződni, hiszen a három szempont ami vezérelt, azt két év alatt sikerült megvalósítani. A Honvéd játékosaként két bajnoki címet szereztem, a válogatottban is gyakrabban jutottam szóhoz, és a külföldi szerződés is összejött.¹

A Honvédban még lejátszottam az 1989-90-es bajnoki szezon első mérkőzését, majd szerencsés körülmények között kerültem ki Belgiumba. Nagyon büszke vagyok és örülök neki, hogy egy belga – európai szinten is jegyzett – élcsapathoz kerülhettem. Az igazolásom is a véletlenen múlott. A Bruges, abban az évben pont igazolt egy jugoszláv védőt. Ő el volt tiltva két európai-kupa meccsről, és külföldön, főleg a nyugati élcsapatoknál, fontos volt a kupaszereplés, így hát a klub részéről úgy döntöttek, hogy igazolnak még egy védőt, és a választásuk rám esett. Nagyszerű öt év volt. Nem csak a játék, hanem a játék körítése, a stadionokban lévő hangulat, az állandó telt házak és a három élcsapat – a Bruges, az Anderlecht, és a Standard – olyan hangulatot teremtettek az ottani években, ami egy felejthetetlen élmény számomra. 1989 és 1994 között futballoztam a Bruges csapatában, az alatt két bajnoki címet, egy kupát, és három szuperkupát nyertünk. Az 1992-93-as szezonban, a Bajnokok-ligájában a legjobb nyolc közé kerültünk, amit fantasztikus eredménynek tartok. Olyan játékosokkal játszhattam együtt, mint Ceulemans vagy Van der Elst, akik Belgiumban óriási sztároknak, példaképeknek számítottak. Úgy gondolom, hogy az ott eltöltött évek alatt bebizonyítottam a klubvezetésnek, illetve a szurkolóknak, hogy jól döntöttek, amikor szerződtettek.¹

1989-ben igazoltam a Bruges csapatához, akkoriban még nem végleg adták el a játékosokat, hanem tulajdonképpen öt évre. 1994-ben lejárt az öt évem, így a játékjogom visszaszállt a Honvédra, és még egyszer meg kellett volna vennie a belga csapatnak. Ez sajnos nem jött össze, majd amikor Belgiumban próbáltam csapatot keresni, akkor megkeresett a Parmalat. A szívemre hallgattam és visszatértem Székesfehérvárra, amit utólag már valamilyen szinten megbántam, mert az 1994-95-ös szezonban súlyosan megsérültem és be kellett fejeznem a pályafutásomat.¹