Seregélyesen tizenegy évesen kezdtem futballozni, egy évvel később már a Videotonhoz tartoztam. Volt olyan hét, hogy szombaton az ifi egyben, vasárnap kettős igazolással az NB III-as Bakonycsernyében, hétfőn pedig a tarcsiban futballoztam. Hogy mennyire tűntem ki a társaim közül? Kilencvenkettőben az év ifjúsági játékosának választottak meg, a mai napig megvan az a Samsung színes televízió, amellyel a teljesítményemet jutalmazták.¹

Kissrácként az 1984-85-ös UEFA-menetelésen nőttem fel, igazi extázisban követtem a Vidi menetelését, és nagy hatással volt rám az a csapat, onnantól kezdve egyetlen álmom volt, hogy egyszer én is a Vidi játékosa lehessek. Még a Seregélyes serdülő játékosaként egyszer a Videoton korosztályos csapata ellen játszottunk, én pedig a mérkőzés után megkérdeztem a Vidi edzőjét, hogy van-e arra lehetőség, hogy én náluk focizzak. Kiss Lajos bácsi volt ez az edző, aki nem sokkal később megengedte, hogy egy hétig együtt készüljek a Videoton utánpótlás csapatával, mindez szezon közben történt. Szerencsére sikerült meggyőző teljesítményt nyújtanom, így a következő átigazolási időszakban már le is igazolt a Vidi. Itt végigjártam a szamárlétrát, végül a 18. születésnapom előtt megkaptam életem első profi szerződését, és az 1994-95-ös szezonban be is mutatkozhattam az élvonalban.⁵

A Honvéd ellen mutatkoztam be az első osztályban. Kikaptunk három egyre, de a szépítő gólunkat megelőző büntetőt én harcoltam ki.
Négy év alatt háromszor kellett osztályozót játszanunk a bentmaradásért, igaz, mindig sikerrel jártunk. Azonban sajnos nem csak a pályán voltak gondok, a klub anyagi helyzete sem volt ideális, így négy év után a Gázszerhez igazoltam.¹

Székesfehérváron hontalannak csúfoltak bennünket, hiszen saját stadion hiányában Akasztón és a Videoton pályáján is játszottuk hazai meccseinket, nekem azonban csak szép emlékeim vannak a Németh László által korrekten irányított csapatról. Az anyagi gondok azonban itt is előjöttek, kétezer januárjában megszűnt a Gázszer, én pedig úgy határoztam, az Újpest ajánlatára mondok igent.¹

Akkoriban elég kapós voltam, az Újpest és a Ferencváros például mindegyik átigazolási időszakban szívesen látott volna. Várhidi Péter valamennyi megnyilvánulásán éreztem, nagyon szeretne a csapatában látni, és bár épp akkor mehettem volna Izraelbe is, döntésemet nem akartam megmásítani.¹

A profi pályafutásom egyik legszebb és legeredményesebb idényét töltöttem Újpesten. Sok gólt szereztem, jól ment a csapatnak, és a válogatottban is szerepelhettem, úgyhogy nagyon jó érzéssel gondolok vissza erre a két évre. Sokszor ültem úgy a Válogatott kispadon, hogy nem álltam be, illetve az is előfordult többször, hogy a keretszűkítésnél estem ki a csapatból. Azt tudni kell, hogy előttem volt Lisztes Krisztián vagy Illés Béla, és az akkori kapitányok őket részesítették előnyben velem szemben. De, főleg az újpesti éveim alapján, talán több is beleférhetett volna.³

Mostani ésszel már kicsit másképp alakítanám a karrierem. Be kellett volna vállalnom a külföldöt, amikor lehetőségem volt rá. Hívtak Olaszországba próbajátékra, és konkrét izraeli és svájci ajánlataim is voltak. Nekem abban az időben azonban nem volt menedzserem, úgy voltam vele, ha egy csapat le akar igazolni, akkor azt azért tegye, mert jó játékos vagyok, és ne azért, mert jó a menedzserem. Utólag visszagondolva, talán nem ez volt a legjobb megoldás, egy menedzser segítségével biztos, hogy játszhattam volna külföldön, és úgy gondolom, nem vallottam volna szégyent.⁵

Volt egy nyugodtabb időszak a Vidinél, aztán megint rosszabb, megint jobb, ráadásul kiszámíthatatlanul változó évek következtek a klub életében. Nem igazán lehetett normális körülmények között készülni.³

Már 2003-ban is felvetődött bennem ez az elhatározás, ám akkor arra jutottam, adok még egy esélyt magamnak. Aztán jöttek a bajnoki mérkőzések, és a tavaszi idény derekán már tudtam, csaknem bizonyos, hogy abbahagyom a futballt. Az elmúlt években a futball mellett nem tudtam azt csinálni, amit szerettem volna, és ami döntő, kevés idő jutott a családomra. Még él a szerződésem, tehettem volna a dolgomat ímmel-ámmal, ám jobbnak láttam azt, ha nem csapok be senkit.²

A 2006-os Magyar Kupa győzelem volt ennek az időszaknak a legnagyobb sikere, de ekkor én már negyedik éve játszottam ismét Fehérváron. Aztán 2007-től indult el az a változás, aminek eredményei ma már mindenki számára láthatóak.³

Természetesen nagy ugrás volt visszafelé az NB I után a megye II. osztály, ahol a rutinomat és a profi képzettségemet használva jobban és könnyebben érvényesültem a meccseken. Ám őszintén megmondom, nekem ez teljes mértékben kielégítette az igényeimet. Így is minden hétvégén pályára léptem, hetente kétszer edzettem, illetve vezettem az edzéseket, s mivel mindemellett a Vidinél is besegítettem, továbbra is kitöltötte a foci a mindennapjaimat.⁴