Úgy loptak el Nyíregyházáról. Szinte gyerekként bevonultattak katonának, persze csak papíron. A városvezetők, a pártfunkcionáriusok őrjöngtek, hogy képzeli ezt a Dózsa. Végül hárommillió forintot fizettek értem, és ezzel befogták a hangoskodók száját.
Akkor még tényleg nagy csapat volt a Megyeri úton. Már nem a Göröcsék- és Dunaiék-féle, de azért meglehetősen komoly, erős együttes volt az is. Olyan játékosok fociztak ott, mint Kardos, Rostás, Schróth, Katona. A korábbi nyíregyházi kapus, Szendrei Csámpi vett a szárnyai alá. Rögtön az első évemben ezüstérmesek lettünk.¹

Életem három legjobb évét töltöttem a belgáknál, de óriási pofonokkal kezdődött a kinti karrierem. Azt hittem, itthon jól le vagyok edzve, erőm teljében vagyok, tele önbizalommal, Szuperkupa-győztesként mentem ki. Aztán a felkészülés során minden egyes fizikai felmérésen, teszten az utolsó voltam. Szégyelltem ezt, és nagyon magam alá kerültem. Az edzőm látta, hogy kicsit megzuhantam, leült velem, és azt mondta, rövid időn belül arra a szintre hoznak, ami ott az átlag. Hozzátette, én olyat tudok, ami itt sokan nem, ezért hoztak ide, ne izguljak, ne legyek feszült. És így is lett.
Azt mondták, előbb bizonyítsak, és aztán tárgyalhatunk egy hosszabb szerződésről. Nem is volt baj, ragyogóan ment a játék, sok jó meccsem volt. Talán sokan emlékeznek rá, UEFA-kupa-mérkőzésen 5-0-ra nyertünk az MTK ellen, és én három gólt rúgtam. Nagyon meg voltak velem elégedve, két év után megállapodtunk plusz három évben, de csak egy esztendőig tartott, pedig zseniálisan ment a játék, ontottam a gólokat. Azóta sem tudom, miért, de a harmadik év után kicserélődött a vezetőség, a szakmai stáb, az edző és a csapat. Az elnök elment, és az új tulaj azt mondta, ennyit nem tud és nem is akar fizetni nekem. Így hát nem volt más választásom, kaptam egy kis pénzt, és ingyen mehettem, amerre láttam.¹

Próbáltam én kint játszani, de nem jött össze. A szívem természetesen a Megyeri útra vitt volna, de az Újpesttől olyan piti ajánlatot kaptam, amelyre mindenki nemet mondott volna. Akkoriban volt Pécsett egy vállalkozó, aki óriási pénzt kínált, nagy csapatot akart építeni, és a járandóságom felét előre oda is adta, de aztán csőd lett a vége, fél év után el is jöttünk.¹

Nagy Antal hívására a Kispest-Honvédhoz kerültem. De ez csak féléves kitérő volt, külföldre akartam igazolni, ami végül össze is jött.¹

Az izraeli Hulonhoz kerültem. Én téli gyerek vagyok, ezért szeretem a meleget, még a kánikulát is. Szóval élveztem ott a klímát és az életet.¹

Nagyon jó kis csapat jött össze a Megyeri úton, megérdemeltük azt az aranyat. Azonban akkor már harmincéves voltam, és Várhidi Péter inkább a fiatalokat játszatta, így megint következett Izrael és a jó kis meleg.¹

Akkor már komoly anyagi gondok voltak Újpesten, és a Simon Tibor keresett meg, menjek hozzájuk. Én is tartottam tőle, de a Tibi azt mondta, elintézi, egy rossz szót sem fogok kapni a szurkolóktól, és így is lett. Tisztelettel és szeretettel fogadtak. Ám belül úgy éreztem, mintha megcsaltam volna magam, ezt nem kellett volna. Én sem így terveztem, de a Fradiból vonultam vissza, elhasználódott a bal térdem, eltűnt belőle a porc. Nehezen fogadtam el, hogy ennyi volt, vége.¹