comments

1. 
   admin fgymat

   # 2

   2018.09.20, 17:01

   Fájdalommal tudatjuk, hogy
   SZABÓ JENŐ
   (volt XV/c aknai művezető és a TBSC volt labdarúgója)
   75 éves korában elhunyt. Hamvasztás előtti búcsúztatása 1988. június 23-án, 14 órakor lesz Tatabányán, az újtelepi temetőben, (régi ravatalozó).

   
   Dolgozók lapja
   1988.06.22
    
2. 
   admin fgymat

   # 1

   2018.09.20, 16:59

   LEGENDÁK
   
   Fakult képek, ismerős arcok
   
   A fénykép fakó, töredezett, sok kézben lehetett már, a régi bányászcsapat látható rajta. Szélről Gajda László szakosztályvezető, aztán sorban Hámori, Schmudla, Paksa, Pallag, Jancsák. Berkesi edző, Bolvári Ede gyúró, Szabó Jenő, Nagy Ferenc, Konecsni kapus. Széles, Róth Szepi, Németh Sándor. A harmincas évek végén Dorogon játszottak jubileumi mérkőzést, akkor készült a felvétel. Sokan közülük hol vannak már! Németh Sanyit, a „nagy bombázót” még frontra menet, valahol Szárnál vágta halálra egy bombarepesz. Meghalt Pallag, Jancsák, Konecsni. Nagy egymás után — az élő a kevesebb közöttük.
   A másik kép 1947-ből való, az NB II. bajnokcsapatról egy tablón. Az ő soruk is megritkult már, nemrég Triff-Árkossy halt meg. Múló idők, amire Szabó Jenő se szeret gondolni, aki a képeket mutatta, s aki mindkettőn szerepel. Mivel huszonkét éven át játszott a Bányászban. Tizennégy éves korában kezdte, a szénipari iskola csapatában fedezték fel 1927-ben padtársával, Dolina Jancsival együtt, és még az NB I-es TBSC-nek is tagja volt.
   Ahogy én láttam annak idején, igazi futballőstehetség volt, nagy játékintelligenciájú, mindkét lábbal egyformán remekül kezelte a labdát. Nyugodt lélekkel hasonlítom Bozsik Józsefhez.
   
   Szabó Jenő többször volt nyugati válogatott. Kétszer is hívták a Fradiba, harminckilencben próbajátékon is volt ott, de az anyja nem akart Pesten élni. Később pedig jött a háború, és mire újra kezdhette, már túl volt harminc évén.
   De hát ami elmúlt, vissza nem fordítható, készségek, érdemek is vele múlnak. Jobb is, ha a régi időkről nem én beszélek, hanem ő; arról, amiben benne élt és amit megszenvedett, vagy kiélvezett. Ha netán az utódok hasonlatokat keresnek és célzásokat vélnek, milyen volt akkor a futballvilág és milyen most. ne őt okolják: minden csak az élet, a körülmények változásából ered. Ahogy az ember, életszemlélete, véleményformálása is változik.
   — A háború előtt és utána még néhány évig valamennyien tatabányaiak voltunk a csapatban — meséli. — Ma úgy mondják, saját nevelés. Ha valaki jött is, új fiú, a munka, a megélhetés hozta ide, hiszen ugyanúgy dolgoznunk kellett, mint bárki másnak. Én a cementgyárban voltam lakatos. Akkoriban vasárnap is sokszor dolgoztunk. aznap is, amikor délután kettőtől az ETO ellen volt mérkőzésünk. Az üzemben megengedték, hogy már egykor elmehessek, aztán az egyik szurkoló felbíztatott, menjek előbb, majd ő blokkol helyettem. Mivel nekünk ugyanúgy bélyegezni kellett a kapunál. Három-nullra vertük a győrieket.
   — Nagy „Bebé” marós volt a gépüzemben, egy ízben éjszakára is berendelték sürgős munkára. Másnap Pesten volt meccsünk, reggel indultunk, útközben vettük fel őt, mivel akkor végzett a gyárban.
   
   — Voltak közöttünk irodisták is, nekik ugyanúgy pontosan meg kellett jelenni a munkahelyen. Ha távoli ellenfélhez mentünk, hidegélelmet vittünk, mert meccs után máris utaztunk vissza, néha egész éjszakán át. Amint megérkeztünk, rohantunk haza a felszereléssel együtt, amit csak a keddi edzésen adtunk le.
   — Néha hosszabban is kellett cipekednünk. ..Egyszer az Alba Regiával játszottunk, utána elindultunk a magánfuvarozó Szauter kocsijával haza, de a teherautón valami eltörött. Tíz kilométert gyalogoltunk vissza Fehérvárra. Onnan telefonált az intéző, mi történt és hogy mindegyikünknek írjanak ki hétfőn egy nap szabadságot. Az állomáson bóbiskoltunk reggelig.
   — A munkaidő-kedvezményt nem ismertük, a meccspénzt se. Akkor miért fociztunk? Mert szerettünk focizni. Molnár Józsi bácsinak, a szertárosnak gyakran úgy kellett bennünket sötétedéskor hazazavarni. A meccsek után, ha kapitányként. Harmincöt évesen hagyta abba, utána még jutott rá idő, vacsorát kaptunk, és fejenként egy liter bort. Ez volt a prémiumunk. Eldalolászgattunk mellette. Mindig szívesen voltunk együtt, az edzések után is. Igaz, akkor nem volt sok más szórakozás.
   — Egyszer azért a prémiumot is beígérték, mégpedig amikor megnyertük a kerületi bajnokságot és az osztályozón is döntőbe jutottunk. Itthon egy góllal vertük az STC-t, Salgótarjánban volt a visszavágó, a győztes került az amatőr NB I-be. Réhling, a MÁK Rt. vezérigazgatója ötven forintot ígért koponyánként, ha elsők leszünk. Három-egyre vesztettünk, fuccs volt a pénznek.
   
   — Még harmincötben be kellett vonulnom Vácra. ahol mindjárt a katonacsapatban játszottam. Leszerelve viszont egy évig itthon nem szerepelhettem, csak edzésen, pedig akkor voltam a legjobb erőben. Más igazolásával, „feketén” szálltam be néhány meccsre. Aztán jött a felvidéki bevonulás, az erdélyi, vele a behívó. De mindig megúsztam rövid idővel, hol egy focikedvelő orvos, hol egy jóindulatú tisztes küldött valamilyen ürüggyel haza.
   — A cementgyárban felmentettek, amikor pedig már nem volt hadiüzem, a szakosztály vezetői a bányához helyeztek át, így vészeltem át a háborút. Közben bajnoki meccseket játszottunk, végig a szezont, mialatt már a bombázás hallatszott. Mikor elment fölöttünk a front, az oroszok hívtak focizni bennünket. Jó kemény mérkőzések voltak, jutalomként ennivaló, bor, együtt fogyasztottuk el.
   Az első ilyen „nemzetközi” találkozókat negyvenöt őszén már újból bajnokság követte, jelezve, hogy a foci hamar és könnyen túlél mindent. És nemsokára jött a várossá nyilvánítás, vele az új, kívánt szint, az NB I., már nem csak tatabányaiakkal. De Szabó Jenő még ott volt kapitányként Harmincötévesen hagyta abba, utána még sokáig szerepelt üzemi csapatokban.
   A sport ma is ott él családjában. Egyik veje a híres tatabányai „villámikrek”, a nagy váltó tagja volt, a másik főszurkoló, talán az egyetlen tárgyilagos „sztentori eligazító” a lelátón, ezenkívül a KOMÉP öregfiú-gárdájának a mindenese. És az unokák: Sille Nóra és Zsuzsa, a két tehetséges atléta. Nagyapjuk pedig szomorú, hogy számára házon kívül megszűnt a sport. Tíz év óta baj van a szívével.
   — Néhány évtizede kinevettem volna, aki azt mondja, hogy az uram egyszer szívbeteg lesz — mondja a felesége.
   Hát bizony: Szabó Jenő olyan volt a pályán, mint a felhúzott, megállíthatatlan motor. Egy évtizede már nem jár meccsekre, nem vállalhat hirtelen jött izgalmakat. Ha a tévében néz mérkőzést, a sűrűsödő, izgató eseményeknél inkább félrevonul. Az emlékeknek azonban nem kell a képernyő, azok mindig a szívben élnek, ha a kórtünethez illetően, megszelídülve is.
   Havasházi László

   
   Dolgozók lapja
   1987.02.07