Nagy eredménynek tartom, hogy a Vidi első címeinek megszerzésében szerepet vállalhattam, hihetetlenül büszke voltam, amikor 2010-ben az év játékosának járó Bozsik József-díjat átvehettem. Az egész családom boldog volt, hogy ezt szeretett klubomnál, a nevelőegyesületemnél, a Videotonnál értem el. Ráadásul középhátvédek ritkán kapnak ilyen elismerést. A bajnoki aranyérmet az akkor Mezey György segítőjeként dolgozó édesapámmal nyertem, ez is végtelen büszkeséggel tölt el, még akkor is, ha csak az évad elején játszhattam a csapatban, mert akkor igazoltam Hollandiába.²

Az első időszakban Bredában és az ADO Den Haagnál is nagyon jól ment a játék, de valahogy mégis hullámvölgybe kerültem. Azonban amikor azt mondják rám, hogy focista voltam, mindig helyesbítek. Labdarúgónak tartom magam, ezt hatványozottan éreztem Hollandiában, ahol harminc-negyvenezer ember előtt léphettem pályára. Hálás szívvel gondolok vissza a játékoskarrieremre, remek embereket ismertem meg, sokat kaptam a sportágtól.²

Tudom, hogy jól ment a Bredában, szerénytelenül mondhatom, volt időszak, amikor közelebb éreztem magam a PSV Eindhovenhez, mint mondjuk a Pakshoz, büszke lehetek arra az időszakra. Három évet töltöttem kint, elfogadtak, a kiszerződésem után egyből bekerültem a csapatba, megvertük a nagy csapatokat és hihetetlenül szerettek minket.¹

Nagy erővel készültem a felépülésre, amikor hazatértem Hollandiából. Keresztszalag-szakadásból gyógyulgattam és nagy motivációt éreztem magamban, bizonyítani akartam magamnak, a környezetemnek is. Egy jó szezont szerettem volna, ami után esetleg visszatérhetek külföldre. Nyoma sem volt bennem olyasminek, hogy másfél év múlva befejezem a karrierem. Volt egy lehetőségem a Vidinél, de nem éreztem azt, hogy haza kellene jönnöm, szerettem volna kicsit a komfortzónámon kívül kerülni, ezért inkább elmentem Paksra, Horváth Ferenc hívására. Az is az igazsághoz tartozik, hogy nem nagyon akartam együtt dolgozni José Gomessel, az akkori Vidi-edzővel. Mellette végeztem a rehabilitációt és nem tetszett annyira a munkája. Pakson, egy úgymond kis csapatban úgy éreztem, több lehetőségem lesz. Aztán érdekesen alakultak a dolgok – nem nyertünk meccset, amíg ott voltam, ettől függetlenül érdekes és tanulságos időszak volt. Tapasztaltam olyasmiket, amit addigi pályafutásom során nem, mondhatom utólag, embert próbáló, de hasznos időszak volt.
Elkezdett mocorogni bennem valami érzés, amit nem tudtam pontosan megfogni... Nyilván a sérülésem is közrejátszott benne, ekkor a gerincemben a négyes és ötös csigolyám között egy kitüremkedés nyomta az idegpályát, de nagy erővel dolgoztam a visszatérésen. A közel egyéves paksi időszakomból fél évig sérült voltam. Végül felbontottuk a szerződésemet, mindenkinek így volt jobb. Csakhogy a felépülésem alatt azon kaptam magam, hogy nem hiányzik a futball. Ilyen még nem történt velem soha előtte. Akkor már a külföldi lehetőség sem motivált. Egyszerűen azt éreztem, hogy a futball iránti alázat és vágy csökken bennem. Volt, hogy inkább itthon maradtam a gyermekemmel hét végén, nem mentem el a csapattal. Kíváncsi voltam, ez az út végül hová vezet. És ekkor elmentem Amerikába öt hétre, úgymond „zarándokútra”, elgondolkodni az életemen. És rájöttem, hogy nem akarok már profi futballista lenni.¹