Ötévesen gyermekkori asztmám volt, ezért azt javasolták, hogy a testvéreimhez hasonlóan menjek el úszni. Ez tízéves koromig ment is, aztán egy nyári edzőtábor alkalmával azt mondták az úszóedzők, szeretik, hogy ott vagyok, de mivel az úszóedzések között mindig fociztunk, azt tanácsolták, hogy váltsak sportágat, és próbálkozzak a labdarúgással. Így kerültem el egy Vasas-válogatóra, amin meg is feleltem, és ekkor kezdődött az angyalföldi pályafutásom.²

Mi a Komjáti András, Várady Béla, Kiss László vonalon nőttünk fel. Ezek a játékosok belénk rögzültek, ez a csapat nagyon megfogott engem is. Amikor megnézték egy-egy edzésünket, az olyan volt, mintha a világválogatott lett volna ott. Vagy ha éppen ránk köszöntek, az óriási dolog volt. Nagyon szerettünk edzésre járni, pedig ha visszagondolok, hogy milyen pályákon meg salakon játszottunk... De akkor nem ez volt a fontos, és imádtunk odajárni, rendkívül büszkék voltunk rá.
Nagyon sok emlékezetes percet sikerült átélnem. Amikor háromszor lettünk harmadikak, azok fantasztikus élmények voltak, és mindig úgy éltük meg, hogy előrébb is végezhettünk volna, és tényleg remek csapataink voltak. Mégis, amikor Illovszky Rudi bácsival kilencvenötben bennmaradtunk, az csodálatos volt, az utolsó mérkőzésen harcoltuk ki. Nagyon nagy nyomás alatt futballoztunk minden héten, hiszen a kiesés szele fújdogált felénk, és mindenkinek szinte azon a meccsen múlott a karrierje. Természetesen azt sem felejtem soha, amikor NB I-es játékos lett belőlem, tehát ez is óriási, meghatározó élmény volt, hiszen gimnazistaként már valóra vált az álmom.²

Kétezer-kettőben kiestünk a Vasassal, mondták, hogy el szeretnének adni. Akkor egy régi edzőm, és nagyon jó barátom az Újpestnél dolgozott. Megkerestek, hogy egy új csapatot építenek, akkor jött vissza Kovács Zoli, Horváth Feri is akkor került oda. Nagyon sokan, nyolc-tíz játékos érkezett, és szerették volna, ha én is odaigazolok. Megmondom őszintén, ez egy teljesen más közeg volt, másfajta elvárásokkal, másfajta élményekkel. Az ott töltött három évre akármennyire is a mindennapos megfelelés és eredménykényszer tudatában zajlott, de nagyon jó szívvel emlékszem vissza.²

Cipruson edzőtáboroztunk még a kilencvenes évek végén, és amikor hazajöttünk, akkor mondtam a feleségemnek, nagy ajándék lenne, ha ott futballozhatnék néhány évet, hiszen nagyon jó a közeg, szeretik a labdarúgást. Amikor ez eljött, és Gellei Imre hívott, akkor egy kis vacillálás után fantasztikus három évet töltöttünk ott. Külföldiként a második évben csapatkapitány lettem, és nagyon jól éreztük magunkat. A végén sajnos pénzügyi gondok is voltak, ezért lett vége. Azonban minden egyes napra örömmel gondolok vissza.²

A megye egybe akkor feljutott brigád hívott, számomra pedig eljött az idő, amikor úgy éreztem, hogy a másik útra kell lépni. Ez összejött azzal, hogy egy nagyon jó baráti társaságról is van szó: Wukovics Laci, Mónos Tomi, Vincze Gabi. Ez a négy év úgy telt el, hogy fantasztikus átmenete volt a profi és amatőr labdarúgásnak. Jól is szerepeltünk, NB III-ba is felkerültünk, és ott is helyt tudtunk állni.²

Szép éveket töltöttem el Biatorbágyon, méghozzá családias környezetben. Pont elég volt a labdarúgásból akkor, amikor vége lett. Biatorbágyon az utolsó félév már necces volt. Egyre nehezebben tudtam összeegyeztetni a meccseket, edzéseket a DIGI Sportnál végzett munkával, amit imádok, a futball után ilyen munkahelyről álmodik az ember.¹