Három-négy éves lehettem, amikor a szüleim átszöktek Magyarországra, engem meg a nagyszülőknél hagytak. Aztán nem sokkal később apám a befagyott Ipolyon vitt át télen, ami persze beszakadt. Én nem lettem vizes, mert a feje fölé emelt, ő azonban derékig elsüllyedt. Állítólag le volt játszva a határőrökkel, de azért nem volt veszélytelen, telihold volt, jól lehetett látni, hogy határt sértünk. De végül nem lett gond. Sződligeten laktunk, és én évente, amikor már lehetett, visszajártam nyári szünetre a nagyszülőkhöz.¹

Apám a rákospalotai gépgyárban dolgozott, s ő lett a sportköri elnök a XV. kerületi Vasasnál, amiből később lett a Volán, a mai REAC. Az apám haverja volt az edző, és látott engem a téren focizni. Mondta a faternak, hogy menjek le, szívesen lát. Az öreg csak annyit reagált: „Lusta, nem szeret ő edzeni”. Edzeni tényleg nem szerettem, de lusta nem voltam. Abban maradtunk, elmegyek a hét végi meccsekre. Jól ment a játék, s tizenhét évesen leigazoltak a BLSZ I-es csapathoz. Akkoriban volt nyolc-tíz csapat ebben az osztályban a környékünkön. A Duklo Bányagépgyár ellen játszottunk bajnokit a feljutásért, és 5–1-re nyertünk, én négy gólt rúgtam középcsatárként. A meccs után több csapat vezetője is följött a lakásunkra, s győzködtek, hogy hozzájuk igazoljak. Mifelénk mindenki a Dózsának szurkolt, s felháborodtak, mit keres egy Tichy-kép a falon. Imádtam Tichy Lajost, ám többnyire csak egyedül mentem ki a tujával a Kispestre. A barátaim közül senki sem szurkolt a Honvédnak, nem voltak hajlandók elkísérni. Majd valahogy lemorzsolódtam én is, s egyszer csak azon vettem észre magam, hogy véresszájú Újpest-drukker lettem.¹

Szuszát még láttam focizni. Hát, mit mondjak, mocskosul tudott rúgni. És Göröcsöt is csodáltam, balra nézett, jobbra passzolt, zseni volt, na. Mit ad isten, két-három évvel utána már mellette öltöztem. Először Göröcs és Bene közé kerültem, aztán Baróti Lajos bácsi mellé, ami már nem volt olyan jó hely.
Előfordult egy-egy győztes meccs után, hogy kiruccantunk, elmentünk egy jobb helyre, mondjuk például a Nirvána bárba. Szórakoztunk kicsit, ha meg jólesett, akkor nagyon. Nem fogtuk vissza magunkat. De tudtuk, hol a határ, mert könnyen kikerülhetett az ember a csapatból, és abba a Dózsába nagyon nehéz volt visszakerülni. Én például csatárként kezdtem, de hát olyan csatárok voltak, hogy csak álmodozhatott az ember, hogy egyszer közéjük kerül, így aztán balbekk lettem. Igaz, jobbhalfon és kapuson kívül minden poszton játszottam.
Hívott a Real Madrid, de mivel nem engedtek, így a Breitnert vették meg a spanyolok. Vitt volna az Inter is. Nagy szurkolójuk voltam, de oda sem mehettem. Persze lepattanhattam volna valamelyik külföldi túrán, de velünk mindig jöttek kukkosok. Ha lelépek, minimum egy év eltiltás vár rám, és ezt már nem mertem bevállalni. Megbántam, hogy nem mentem ki, valószínűleg ma semmi gondom nem lenne.

Csak két éven át voltam válogatott, ugyanis volt egy afférom Illovszky Rudi bácsival. Komlón játszottunk bajnokit, külön kisbusszal hoztak fel minket a válogatotthoz. Órákig ültettek kint a margitszigeti szállóban étlen-szomjan. Persze tudom már, ki kellett volna menni enni valamit, de nem mertünk, féltünk, hogy megbüntetnek, amiért elhagytuk a hotelt. Amikor megjöttek a többiek, megjegyzést tettem a szövetségi kapitánynak, hogy senki sem foglalkozott velünk. A sajtó akkor azt írta, hogy elküldtem az anyjába, de ez nem igaz. Utána még játszottam egy meccset az NDK ellen, s csak utána hagyott ki Illovszky. Ezután tényleg nem fogtam vissza magam.¹