You need to create a user account to be able to use all functions of the site: match rating, getting notified of important news about favourite players and clubs, getting featured on the hungarian groundhopper top list, helping us with missing data and commenting.
Szolnoki MÁV SE
1970 - 1971 Honvéd Szabó Lajos SE
1971 - 1972 Szolnoki MÁV SE
1972 - 1972 Szolnoki MTE
1972 - 1973 Vasas SC
1973 - 1982 Salgótarjáni TC
1982 - 1983 Volán Rákóczi SE
1983 - 1987
eredmények / elismerések
Magyar bajnok (Vasas SC 1976-1977)
Magyar kupagyőztes (Vasas SC 1981)
Anyósa miatt a magányt választotta a Vasas focilegendája
Szögre akasztani a futballcsukát, aztán végleg kisétálni a stadionból. Futballistasors, a taps, a rivaldafény után megtalálni a helyet a magánéletben.
Megszámlálhatatlan megbicsaklott, sőt tönkrement életúttal találkozhattunk az elmúlt években, évtizedekben. Magánéleti válság, anyagi csőd. Kántor Mihály, a Vasas korábbi bajnokcsapatának tagja, egykori tízszeres válogatott labdarúgó, utánpótlás Európa-bajnok is sokat mesélhetne a fizikai és lelki fájdalmairól.
Szolnok futball-lázban égett. Hideg, szeles, már-már téli hangulatú, kora tavaszi nap volt 1973. március 14-én, amikor a helyi MTE a Magyar Kupa elődöntőjében fogadta a Vasast. Tizennégyezer néző zsúfolódott össze a szolnoki pályán, s a helyiek biztosak voltak benne, hogy kedvenceik történelmet írnak, és bejutnak az MNK fináléjába. Nem így történt. A válogatott játékosokkal teletűzdelt angyalföldi csapat a hidegben is vért izzadva 1–0-ra nyert, és továbbjutott. Ám az a találkozó egy szolnoki játékos életét is megváltoztatta. Kántor Mihály a következő szezonban már a Vasasban szerepelhetett.
„Soha nem felejtem el azt a kupaelődöntőt – mondta Kántor Mihály. – A közönség támogatásával szinte végigtámadtuk a meccset, mégis a Vasas jutott a döntőbe. Itt van előttem ahogy lehorgasztott fejjel ülök az öltözőmben, jóval a találkozó után, s egyszer csak megjelenik Baróti Lajos, az angyalföldiek nagyhírű szakvezetője, s azt mondja nekem: magát elvisszük innen, maga nemsokára Vasas-játékos lesz. Így kerültem a piros-kékekhez, és megszámlálhatatlan siker részese lehettem. Bajnoki cím, kupagyőzelem, tíz válogatottbeli szereplés, és aranyérem az utánpótlás Európa-bajnokságon. Csodálatos pályafutás, hogy aztán annak befejeztével egyszer csak biciklire pattanjak, és újságkihordóként keressem a kenyerem. Ma, ha nagyritkán kimozdulok itthonról, a helyi ABC-ben vannak, akik felismernek és rám köszönnek. Ennyi maradt a dicsőségből…”
Kántor Mihály közel tíz évet játszott a Vasasban, s a hetvenes évek egyik legjobb, legképzettebb balhátvédje volt. A pályafutása befejezése után pillanatok alatt szembesülnie kellett azzal a ténnyel, hogy a civil életben már nem számít, milyen gyors volt a zöld gyepen, milyen pontosan centerezett a balszélről. Előbb postásként kapott munkát, majd anyagbeszerzőként járta az országot. A fejlődés itt is kézzelfogható: bicikliről autóra váltott. De ezt aligha nevezhetjük sikerekkel teli folytatásnak a futballistalét után.
„Többször nősültem, de most mégis magányos lettem öregségemre – folytatta Kántor Mihály. – Nagyjából egy éve összepakoltam a cuccaimat, és visszaköltöztem Budapestről Szolnokra. Nem bírtam elviselni az anyósomat, akinél éltünk, s azt mondtam, inkább egyedül folytatom. Nem tagadom, nyomasztó a magány, karácsonykor különösen az. Van négy testvérem, sajnos felém sem néznek, de a négy gyerekemet sem látom soha, valamennyien dolgoznak. Annak is örülnöm kell, ha nagy ritkán felhívnak. Nem vagyok jól, úgy szédülök, mintha állandóan egy körhintán ülnék. Mind a két térdemben protézis van, és ezt állandóan tisztítani kell, mert a vaspor bekerül a véráramlatba. A járvány miatt két éve nem voltam kórházban. Hamarosan megyek, s öt napra befekszem. A nyugdíjam 110 ezer forint, de most mintha rám kacsintott volna a Jóisten, valami jó is történt velem. Kaptam egy levelet a Magyar Labdarúgó Szövetségtől, s ebben tájékoztattak, hogy a segítségükkel a nyugdíjam ezentúl kettőszázezer forinttal lesz több. Óriási dolog ez, afféle életmentő ajándék. 71 esztendősen már nincsenek nagy igényeim és nagy vágyaim. Csak élni, szerényen. S persze jó lenne megélni, hogy a Vasas újra bajnok legyen…”
Kántor Mihály (Szolnok 1952.03.27 - ) 
új hozzászólás
Csak bejelentkezett felhasználók írhatnak hozzászólást!
comments
Szögre akasztani a futballcsukát, aztán végleg kisétálni a stadionból. Futballistasors, a taps, a rivaldafény után megtalálni a helyet a magánéletben.
Megszámlálhatatlan megbicsaklott, sőt tönkrement életúttal találkozhattunk az elmúlt években, évtizedekben. Magánéleti válság, anyagi csőd. Kántor Mihály, a Vasas korábbi bajnokcsapatának tagja, egykori tízszeres válogatott labdarúgó, utánpótlás Európa-bajnok is sokat mesélhetne a fizikai és lelki fájdalmairól.
Szolnok futball-lázban égett. Hideg, szeles, már-már téli hangulatú, kora tavaszi nap volt 1973. március 14-én, amikor a helyi MTE a Magyar Kupa elődöntőjében fogadta a Vasast. Tizennégyezer néző zsúfolódott össze a szolnoki pályán, s a helyiek biztosak voltak benne, hogy kedvenceik történelmet írnak, és bejutnak az MNK fináléjába. Nem így történt. A válogatott játékosokkal teletűzdelt angyalföldi csapat a hidegben is vért izzadva 1–0-ra nyert, és továbbjutott. Ám az a találkozó egy szolnoki játékos életét is megváltoztatta. Kántor Mihály a következő szezonban már a Vasasban szerepelhetett.
„Soha nem felejtem el azt a kupaelődöntőt – mondta Kántor Mihály. – A közönség támogatásával szinte végigtámadtuk a meccset, mégis a Vasas jutott a döntőbe. Itt van előttem ahogy lehorgasztott fejjel ülök az öltözőmben, jóval a találkozó után, s egyszer csak megjelenik Baróti Lajos, az angyalföldiek nagyhírű szakvezetője, s azt mondja nekem: magát elvisszük innen, maga nemsokára Vasas-játékos lesz. Így kerültem a piros-kékekhez, és megszámlálhatatlan siker részese lehettem. Bajnoki cím, kupagyőzelem, tíz válogatottbeli szereplés, és aranyérem az utánpótlás Európa-bajnokságon. Csodálatos pályafutás, hogy aztán annak befejeztével egyszer csak biciklire pattanjak, és újságkihordóként keressem a kenyerem. Ma, ha nagyritkán kimozdulok itthonról, a helyi ABC-ben vannak, akik felismernek és rám köszönnek. Ennyi maradt a dicsőségből…”
Kántor Mihály közel tíz évet játszott a Vasasban, s a hetvenes évek egyik legjobb, legképzettebb balhátvédje volt. A pályafutása befejezése után pillanatok alatt szembesülnie kellett azzal a ténnyel, hogy a civil életben már nem számít, milyen gyors volt a zöld gyepen, milyen pontosan centerezett a balszélről. Előbb postásként kapott munkát, majd anyagbeszerzőként járta az országot. A fejlődés itt is kézzelfogható: bicikliről autóra váltott. De ezt aligha nevezhetjük sikerekkel teli folytatásnak a futballistalét után.
„Többször nősültem, de most mégis magányos lettem öregségemre – folytatta Kántor Mihály. – Nagyjából egy éve összepakoltam a cuccaimat, és visszaköltöztem Budapestről Szolnokra. Nem bírtam elviselni az anyósomat, akinél éltünk, s azt mondtam, inkább egyedül folytatom. Nem tagadom, nyomasztó a magány, karácsonykor különösen az. Van négy testvérem, sajnos felém sem néznek, de a négy gyerekemet sem látom soha, valamennyien dolgoznak. Annak is örülnöm kell, ha nagy ritkán felhívnak. Nem vagyok jól, úgy szédülök, mintha állandóan egy körhintán ülnék. Mind a két térdemben protézis van, és ezt állandóan tisztítani kell, mert a vaspor bekerül a véráramlatba. A járvány miatt két éve nem voltam kórházban. Hamarosan megyek, s öt napra befekszem. A nyugdíjam 110 ezer forint, de most mintha rám kacsintott volna a Jóisten, valami jó is történt velem. Kaptam egy levelet a Magyar Labdarúgó Szövetségtől, s ebben tájékoztattak, hogy a segítségükkel a nyugdíjam ezentúl kettőszázezer forinttal lesz több. Óriási dolog ez, afféle életmentő ajándék. 71 esztendősen már nincsenek nagy igényeim és nagy vágyaim. Csak élni, szerényen. S persze jó lenne megélni, hogy a Vasas újra bajnok legyen…”
https://sportal.blikk.hu/labdarugas/magyar-labdarugas/kantor-mihaly-vasas/2023012414184015369