Azt szoktam mondani, fiatalon hazaszöktem Békéscsabára. Pedig a bátyám is Budapesten futballozott, mégsem bírtam a fővárosi életet, hiányoztak az ismerősök, a haverok, a család. Még úgy is, hogy a Csepelben jól éreztem magam, kiváló csapatunk volt. Tizennyolc voltam amikor szerződtettek, egy évvel később már ismét Békéscsabán játszottam. Az más kérdés, hogy jobb lett volna maradni, akkor biztosan nem csupán tizenötszörös válogatottként vonulok vissza.¹

A magyar futball meglehetősen fővároscentrikus volt akkoriban, ha netán később elfogadom valamelyik népszerű klub hívását, biztos hogy nem tizenötször játszom a válogatottban. Ugyanakkor nem panaszkodom, megbecsülöm, amit elértem. Az Előrével voltam hatodik az NB I-ben, két MNK-elődöntőt játszottam. A csúcs egyértelműen a nyolcvankettes spanyolországi világbajnokság volt, mert nagyon jó, sőt klasszis csapatunk volt Nyilasi Tiborral, Fazekas Lászlóval, Törőcsik Andrással és a többiekkel. A posztomon pedig Bálint Lászlóval, aki hihetetlen jó futballista volt, nem volt egyszerű kiszorítani az együttesből.¹