Már a kezdetektől fogva inkább a fineszes játékosok közé tartoztam. Bár nem voltam magas, viszonylag sok gólt szereztem fejjel, mert jó volt az ütemérzékem, mindig megpróbáltam mozgásból megoldani a helyzeteket, és megverni, megelőzni a védőimet. Nyolcadikos koromban amolyan kiegészítő jelleggel kézilabdáztam, ennek vélhetően nagy szerepe volt ebben, de ezeket a képességeket leginkább a grundon lehetett elsajátítani, tökéletesíteni. Annak idején magam is rengeteget rúgtam a bőrt a GÖCS bitumen-pályáján.¹

Az MGM Debrecen, a Debreceni Építők és a Titász fúziója után is jó formában voltam, rengeteg gólt rúgtam. Már akkoriban hívott a DVSC, én pedig szerettem volna odaigazolni, hogy együtt játsszak Bodonyival, ám ez sajnos nem jött össze.¹

Kis túlzással annak is örülhettünk, ha a padra odafértünk. Hiába nyertük az ifivel toronymagasan a bajnokságot, és hiába rúgtam 40-50 gólokat egy idényben, egész egyszerűen lehetetlen volt pályára kerülni a felnőttek között. Persze, sokat tanultam az ott töltött időszakban, így például azt, hogy nem kell minden lövőhelyzetet telirüszttel, erőből megoldani, szépen be lehet nyesegetni a labdákat, elvégre elég nagy az a kapu. Végül meguntam a várakozást, hiszen játszani akartam, így mindenképp lépnem kellett.¹

A három debreceni évem mindenképp kiemelkedik. Nagyon ment a játék, 82 meccsemen 54 gólt rúgtam, és azt csak én tudom, hogy mennyi nehézség hátráltatott a játékban a folyamatos sérüléseim miatt. Soha nem akartam elmenni, ha elsőosztályú marad a gárda 1983-ban, aligha távoztam volna.

A szurkolók szeretete is eszméletlen volt, több mint tízezren buzdítottak minket a bajnokikon, a győztes meccsek után pedig rendre a hátsó bejáraton kellett elhagynom a stadiont, mert különben szétszedték volna a vadonatúj Ladámat, mely akkor valódi kincsnek számított.

A Vasas pályán kezdődött minden probléma, amikor Komjáti páros lábbal csúszott rám, ami önmagában nem lett volna olyan veszélyes, de a támaszkodó lábamat beszorította, lényegében nem hagyta, hogy elessek. Nem volt tartása a térdemnek, jobbra-balra mozgatva sem éreztem semmit. Addig nagyon mozgékony voltam, jobbra-balra csináltam a testcseleket, sérülések után viszont hiába akar az ember, már semmi sem teljesen ugyanolyan, mint előtte. Rengeteget faragtak, főleg hátulról, labda nélkül.

Tudásom körülbelül hatvan százalékát tudtam nyújtani a sérüléseim miatt, emiatt csúsztam le a világbajnoki kerettagságról, így a ’82-es tornát gipszben néztem. De ezzel együtt kell élnie egy profi futballistának. Elvégre, aki frontra megy, könnyen megsérülhet.¹

Szinte minden csapat megkeresett, de én a Fradit választottam. Novák Dezső hívott, akit menet közben leváltottak, Vincze Géza pedig inkább a saját nevelésű játékosokat akarta favorizálni, és nyíltan kijelentette a vezetőségnek, hiába igazolnak le, nem fog betenni a csapatba. Az első meccsen ennek megfelelően a tartalékban játszottunk, Ebedlivel és Pogánnyal például. Végül csak bekerültem, rúgtam a gólokat, és lényegében én tartottam benn a fővárosiakat az élvonalban. Ekkor kezdődtek az operációim, így ott sem tudtam kiteljesedni.¹

Korábban Németországban adódott egy lehetőségem, szintén a harmadik ligában, de ennyi sérülés és kihagyás után nem mertem bevállalni. Ausztriában egykori csehszlovák-válogatott, Magyarországról disszidáló edzőnk volt, aki első edzésemen amolyan bemelegítő futásként azt mondta, irány a hegy, majd vissza. A többiek már rég lejöttek, mire én felértem. Lent aztán kezem-lábam remegett, el is fáradtam, plusz nem igazán voltam hozzászokva a hegymászáshoz. Beadták nekem a labdát, amit az ötösről sikerült nyílegyenesen fölévágnom, csak nevetni tudtam a mozdulatsoron. Meccs előtti napon aztán elküldtek a sportboltba, hogy válasszak magamnak futballcipőt, edzőcipőt, meg mindent, amire szükségem van. Akkor úgy voltam vele, hogy minden bizonnyal a soron következő lesz az első, egyben utolsó meccsem a csapatban. Nyolc évet húztam le a harmadik ligában, 179 meccsen 182 gólt rúgtam, és bár volt, hogy alig bírtam kimenni a pályára, valahogy mindig bemelegedett a bokám. Játszottam például Mario Kempes ellen is, aki az argentin vb legnagyobb sztárja és gólkirálya volt. Ez azért érdekes, mert annak idején sokszor hozzá hasonlítottak. Végül 1996-ban, 40 évesen hagytam abba. Mindig hívtak magasabb osztályba, de nem vállaltam. A befejezést követően marasztaltak, legyek edző, de én hazavágytam, mint ahogy az Ausztriában eltöltött időszakban is itthon éltem, Budapesten, illetve akkor már működött családi vállalkozásunk is.¹