Cegléden születtem, ott nőttem fel, valahogy távol áll tőlem a grófi életmód, a nyavalygás, nekem mindenhol meg kellett küzdenem az életben. Úgy gondolom, ezt a pályán sokszor már bebizonyítottam, mert ha nem is ment mindig a játék, a küzdeni tudásomért viszonylag kevés kritikát kaptam.¹

Annak idején a Ferencváros csatárnak igazolt, eleinte rendre Dukon Béla helyett jutottam szóhoz. Aztán a négy, négy, kettes játékrendszerben középpályás lettem, majd a válogatottban többször is balhátvéd.²

Sajnálom azt, hogy nem volt igazi menedzserem. Annak idején úgy kerültem a bécsi Austriához, hogy egy barátom egyszerűen beajánlott valami ismerősének, az szólt a klubvezetésnek, kihívtak próbajátékra, és végül szerződtettek.¹

Mindössze egyszer ünnepelhettem bajnoki aranyat, méghozzá Pozsonyban, a Slovannal. Akkor már túl voltam a harmincon, és azt mondtam magamnak: ezt igazán megérdemeltem a sorstól. Mert hiába játszottam a remek Fradiban, ott "csak” kupagyőzelemig jutottunk. Diósgyőrött zsúfolt ház előtt játszottuk azt a kupafinálét a Vác ellen és egy idegenlégiós, Nacer góljával nyertünk egy–nullra.¹

Amikor kilencvenhétben Csepelről a Slovanhoz igazoltam, a két ék mögött amolyan visszavont center lettem, és meglehetősen jó évet zártam. A ceglédi kitérőt követően pedig már mint támadó igazoltam Békéscsabára.²

A Slovannal történt szakítást követően a Leo Beenhakker edzette török Istanbulspornál voltam próbajátékon, és már majdnem megegyeztünk, ám végül mégsem írtam alá a szerződést. Hazajöttem egy vasárnapi napon, hétfőn lejárt az átigazolási időszak, és így hiába játszottam néhány hónappal korábban még a válogatottban, csapat nélkül maradtam. Aztán ingázhattam volna Ausztriába, ám ahhoz nem volt kedvem, inkább aláírtam Ceglédre, majd miután az edző, Vágó Attila Békéscsabára került, követtem őt. ²