Balatonlellén nőttem fel, az Aranycsapatból Budai László, Kocsis Sándor és Czibor Zoltán számos alkalommal megfordult ott, a mai napig emlékszem, Kockának egy DKW autója volt. S ha már az Aranycsapat: amikor az angolok 1954-ben jöttek a visszavágóra, a lellei pályán edzettek, mi, gyerekek voltunk a labdaszedők. Életemben akkor láttunk fűző nélküli labdát, kaptunk is egyet. Mindenki a csodájára járt.¹

Jobb körülményeket akartam teremteni a famíliának… Elmúltam harmincéves, az osztrák első osztályba mehettem volna, már csak a Videoton részéről hiányzott a pecsét. A vezérigazgató megkérdezte: „Mit akar a kapitalistáktól?” Végül azzal a feltétellel mentem a Dózsába, hogy ne kelljen leállnom.
Egy Újpest–Honvéd meccsen Weimper Istvánnal ütköztem, a térdemen levált a porc, a műtéteket követően az öt évadomból hármat végigszenvedtem.¹