pályafutás
Szombathelyi FC
1942 - 1943
Nagyváradi AC
1943 - 1944
Nemzeti Vasas
1944 - 1944
Vasas SC
1945 - 1946
Nagyváradi Szabadság/Libertatea Oradea
1946 - 1946
ITA Arad
1946 - 1947
Vasas SC/Budapesti Vasas
1947 - 1951
Budapesti Honvéd
1951 - 1956
Budapesti Spartacus
1956 - 1957
Egyetértés SC
1957 - 1958
Váci Vasas
1958 - 1959
eredmények / elismerések
Világbajnoki ezüstérmes (Magyarország 1954)
Olimpiai bajnok (Magyarország 1952)
Európa Kupa-győztes (Magyarország 1953)
4-szeres magyar bajnok (Nagyváradi AC 1943-1944; Budapesti Honvéd 1952, 1954, 1955)
Román bajnok (ITA Arad 1946-1947)
† Lóránt Gyula (Kőszeg 1923.02.06 - Szaloniki 1981.05.31) 
új hozzászólás
Csak bejelentkezett felhasználók írhatnak hozzászólást!
comments
http://www.vatera.hu/aranycsapat-lorant-gyula-eredeti-sajat-kezuleg-dedikalt-fenykep-labda-futball-foci-valogatott-2605068203.html
forrás:
http://www.ebay.co.uk/itm/1954-A-BC-ALL-SPORT-SERIES-No-55-GYULA-LORANT-HUNGARIAN-FOOTBALL-STAR-/131056556325
forrás:
Antal Zoltán és Hoffer József - Alberttől-Zsákig
2009.01.21. 11:00 heinrich
Kezdetnek vettünk egy jó kapust, most mellé tesszük minden idők talán legellentmondásosabb magyar játékosát, a nincstelenségből a Csillag börtön érintésével milliomossá vált, megtörhetetlen bekket, védelmünk tartópillérét. Ő maga legszívesebben a jéghideg, acélkemény profi álcáját öltötte magára, de mi ezt csak szimpla túlélési technikának könyveljük be. Elő a hideg-meleg ellátmánnyal, monstre, életét hűen tükröző, káosz szagú posztban következik az NST oldtimer válogatott középhátvédje:
Lóránt (Lipovics) Gyula (1923 – 1981)
Becenév: Lóri
Klubjai: Kőszegi SE, Szombathelyi FC, Nagyváradi AC, Nemzeti Vasas, Nagyváradi Szabadság SK, IT Arad, Vasas Budapest, Budapesti Honvéd, Budapesti Spartacus, Váci Vasas
Válogatottság: 37 (1948-1955 - 31gy, 3d, 3v)
Lóránt Gyula, a Bundesliga edző (1965 – 1981)
• 1965-1967 FC Kaiserslautern
• 1967-1968 MSV Duisburg
• 1969-1971 FC Kaiserslautern
• 1971-1972 1. FC Köln
• 1972-1974 Kickers Offenbach
• 1974-1974 Freiburg FC
• 1974-1976 PAOK Szaloniki (bajnoki cím)
• 1976-1977 Eintracht Frankfurt
• 1977-1978 Bayern München
• 1979-1979 FC Schalke 04
• 1980-1981 PAOK Szaloniki
Szállóigéje: Bundesligaspiele sind keine russische Wahlen, bei denen immer gewonnen wird. A Bundesliga meccsek nem orosz szavazások, ahol mindig nyerni lehet.
Lóránt Gyula képtelen volt bármely közegbe beilleszkedni, kényszeresen áthágta a szabályokat, olyannyira, hogy még az NST oldtimer válogatottba is sikerrel küzdötte be magát, holott csak az aranycsapat előtti időkből válogatunk. Pedig Lóránt Gyulát nem könnyű kedvelni. Lóri, az ő különös, nyíltszívű módján ismerkedett a külvilággal: ami szembejött, abba belerúgott egy irtóztatót, hadd derüljön ki rögtön, mivel is áll szemben.
Lóránt Gyula nem ivott, soha egy szál cigarettát el nem szívott, alázata nem ismert határt. Az edzéseket nemcsak a legnagyobb intenzitással végezte, de különadagokkal kínozta magát. Futott, gimnasztikázott, fordult. A fordulás volt a mániája, védőjátékos számára élet-halál. Gránitkemény középhátvéd, csak semmi sallang, semmi cifrázás, a legcsekélyebb kockázat is bűn. A meccseken, mikor először találkozott a középcsatárral, gyengéden beletiporta a gyepbe, majd látványos szabadkozásba kezdett, épphogy a kezét nem kezdte tördelni nagy restelkedésében. De a következő necces labdára garantáltan ő ért oda egy ütemmel korábban, ha mégsem, már süvített is Puskás hangja – Lóóóóri… meddig villog még az a center?
Rendkívül zárkózott volt, a Kocka becenév (Kocsis) sokkal inkább őt illette volna, Lóri élére volt rakva, a Himnuszt is szoros, merev vigyázzban hallgatta, nehezen oldódott fel. Sosem kezelt le senkit, nem voltak allűrjei, de mégis, úgy viselkedett, mintha külön kaszthoz tartozott volna. Pesti értelmiségi társaságban járt, rajongott a magyar komolyzenéért, önmagát edzette, szabadidejét is a felkészülésnek, a sportnak rendelte alá. Nem minden társa rajongott érte, Puskás többször is gonosznak nevezte, fösvénynek, aki a kisujját sem mozdítja a közösségért. Ő volt a nagy magánzó.
Volt ebben az emberben valami kibékíthetetlen forrongás. Zaklatott, szaggatott, zihált életet élt, új klub, új romlakás, új nekirugaszkodás, sehol sem volt maradása, egymást érték a különböző ügyei. Nehéz ember volt, mindenkivel összeakaszkodott, ha igazságtalanságot szimatolt. Rengeteget aggódott saját és családja jövője miatt. 1949-ben beköszöntött a Rákosi Mátyás nevével fémjelzett kommunista diktatúra, a játékosok tucatjával menekültek külföldre, elsősorban, hogy a Kubala által alapított Hungaria csapatában bemutató mérkőzéseket játsszanak nyugaton. Kubala és Lóránt korábban csapattársak voltak a Vasasnál, így pályafutása derekán Lóri is megpróbált Olaszországba szökni, hogy csatlakozzon a gárdához, de lemeszelték és a szegedi Csillagba internálták (1949. március – május).
Szabadulása után Sebes, az akkori belügyminisztert, Kádár Jánost is felkereste, hogy Lóri újra szerepelhessen a válogatottban, biztosítania kellett, hogy Lóránt nem fog lelécelni az első külföldi túrán. Ezért tartozott Sebesnek, nem is lépett le. Egyelőre.
(Off: az akkori nagy csapatokban játszó játékosok anyagi helyzete gyalázatos volt, életük bizonytalan és elkeserítő. Az edzéseken ’elvesztegetett’ munkaidő miatt rengeteget vontak le fizetésükből, viszont egyre többet játszottak külföldön, látták, ott hogy élnek a kollégák. Már csak ezért is legális volt a csempészet az aranycsapat tagjai számára - persze csak az eredmények tükrében)
1950-ben a legfőbb vezetés a Honvédba és a Vörös lobogóba (MTK) irányította a legjobb játékosokat, elsősorban a Fradi kárára (Henni, Budai, Kocsis, Czibor, Deák távozott egy év alatt). Lóránt ekkor a Vasasban futballozott, de ügyei miatt innan is eltanácsolták, elszakadt a futballtól és anyagbeszerző lett a Kismotor és Gépgyárban.
A Honvédban viszont nagy szükség mutatkozott akkoriban egy jó fajta középhátvédre, ezért Puskás először a Honvéd vezetőket, majd Sebes Gusztávot (az aranycsapat szövetségi kapitánya) győzködte szerződtetéséről, végül kihallgatást kért Farkas Mihálytól is az ügyben – így lett Honvéd játékos 1952-ben, de csak miután eleget tett a feltételeknek, azaz, hogy teljes titokban, egyedül, katonás fegyelem mellett hat hét alatt összekapja magát a bajnoki rajtra. Lóri iszonyú mélyen volt ekkor, adósságok gyötörték, elvesztette munkáját is, de kölcsöncipőben, kölcsönlabdával, mindössze a felesége segítségével az 59-es villamos farkasréti megállója melletti gyepes, elhagyatott területen kínozta magát fogcsikorgatva, és végül szuperkondiban jelentkezett a csapatnál.
Ragyogó fizikai felépítése, mintaszerű állóképessége jelentette azt az alapot, amire labdarúgó tulajdonságai épültek. Kitünően helyezkedett, biztosan szerelt fejjel és lábbal, nagyszerűen indított. Ütemérzéke, taktikai érettsége és fegyelmezettsége szintén kifogástalan volt, a legnehezebb helyzetekben is feltalálta magát.
Gyakorlatilag pályája végéig Kispesten maradt, kirobbanthatatlan volt a válogatottból is. 1952-ben megnyertük az olimpiát, '53-ban a római olimpiai stadion avatóján, a labdarúgó Európa Kupa döntőjében 3-0-ra lemostuk az olaszokat, jött az Évszázad Mérkőzése a Wembley-ben, majd az elveszített VB döntő. Lóránt idegeit nagyon megviselték a történtek, morózus lett, végleg bezárkózott, két évvel később szinte észrevétlenül tűnt el a Honvédból, és bár még játszott itt-ott, játékáról nincs mit mondani.
A focitól nem tudott elszakadni, edzői képesítést szerzett, végigjárta a szakma minden osztályát és 1962-ben visszatért Kispestre, ahol játékosai rútul megbuktatták – ez egyébként visszatérő eleme a történetének. Nem csoda, Lóránt vasfegyelmet tartott, senkit nem ismert el maga felett állónak, nézeteiből millimétert nem engedett. Kinevezése után, mikor első alkalommal ment be az öltözőbe, Tichy Lajos üdvözölte:
- Gratulálok, edző sporttárs. – nyújtotta kezét Tichy.
- Majd ha én nyújtok kezet, akkor üdvözölhetsz.
Azonnal megkezdődött a rivalizálás, feszültek az ellentétek, fél év után bele is bukott az örökös viszálykodásba.
Lóránt végül nem hazudtolta meg magát, először Bécsbe szökött, onnan Németországba, és hosszú, nyomorúságos hónapok után végül az amatőrligás SV Rheydt csapatához került két évre, ahonnan már a Kaiserslauternhez szerződtette Fritz Walter. Családja sosem tudta követni, minden kiutazási kérelmüket elutasították.
Hosszú lenne részletesen felsorolni a különböző állomásait, összességében némiképp felesleges is, hiszen mindenhol ugyanaz történt. Megváltóként érkezett a félelemmel vegyes tisztelet övezte Lóránt, aki rendszerint mindenkit szétoltott a klubnál, brutális fizetéseket alkudott ki, a játékosok vért hugyoztak az edzéseken, az eredmények szinte mindig őt igazolták – de Lórit nagy biztonsággal két éven belül mindenhonnan kirúgták.
Edzőként ridegen szigorú volt, egészen a kíméletlenségig, de csak a közös cél érdekében, és nem ment túl azon a határon, amit játékosként önmagának jelölt ki.
1. FC Kaiserslautern (1965-67 és 1969-71)
A szokásos hatalmi harcok során Otto Rehhagel begőzöl, gyakorlatilag nekitámad egy edzésen, ám Gyulánknak szeme sem rebben.
- Ebből is látom, hogy Otto igazi profi, aki mindig fehéren izzik. Ez így helyes.
Az addig kiesés ellen küzdő ’Lautern az ötödik helyen végzett és az UEFA kupában első nemzetközi sikereit érte el.
Lóránt a Bundesligában is meghonosította a 4-2-4-et, a területvédelmet (bár ebből mindenhol balhéja volt), nagy figyelmet fordított a játékosok technikai, taktikai képzésére is, élvezetes, változatos edzéseket vezényelt, legfontosabbnak mégis a fizikai felkészítést tartotta. Csapatait 120 percre készítette fel, hogy a 90-et simán bírják. Jó fej.
Teljesen új, sosem látott edzésmódszereket talált ki. Az a baj itt a Bundesligában, hogy a játékosok túl hosszúakat lépnek. Gyors, apró, kiszámíthatatlan lépésekkel kell a labdát vezetni - merengett Gyula, majd örökbe fogadta Messit. majd telerakta gumiabroncsokkal a pályát, ezek segítségével csiszolgatta a lépésszámot.
Duisburg – első sajtótájékoztató (1967-68)
Az évadot csúcsformában kezdjük, majd október végén kisebb hullámvölgy következik, de ebből gyorsan kilábalunk és megkezdjük előrenyomulásunkat a bajnoki táblázaton.
Az MSV az ősz végén a táblázat negyedik helyén állt, minden úgy történt, ahogy jósolta.
1. FC Köln (1971)
Egy évet sem töltött ki a szerződéséből, aminek három oka volt:
• A klub nem bírta fizetni havi 9000 márkás (+ prémium) fizetését
• Wolfgang Overath-tal szívből jövően rühellték egymást
• Fogd be a szád, te kövér disznó – torkollta le a klub elnökét zsúfolt lelátók előtt Lóránt, bár ezt ő mindvégig szenvedélyesen tagadta, egy müncheni szurkolóra hárítva a felelősséget.
Kirúgásakor a Köln a negyedik helyen állt.
Ezen a ponton kicsit seggre esette az élete, a Kickers Offenbachnál töltött két lapos évet (Otto Rehhagel lett az utódja), majd a harmadosztályú Freiburger FC-hez került, végül Görögország volt az újabb dobbantó, a PAOK Szalonikivel azonnal bajnokságot nyert, hogy aztán messiásként térjen vissza a Bundesligába.
Eintracht Frankfurt (1976-77)
Bizonyára az önfenntartás ősi ösztöne késztette az E. Frankfurt vezetőségét arra, hogy az akkor állás nélküli Lóránt Gyulát szerződtesse. A pohár kicsordult, a türelem vékony cérnaszála elszakadt. A csapat első tizenkét meccséből nyolcat elvesztett, cselekedni kellett. A klub történetében először váltak meg edzőtől (Hans-Dieter Roos) és helyén megjelent Lóránt Gyula. - Eintracht-Report, 1976. november.
Lóránttal még egy meccset vesztettek, aztán zsinórban huszonkét alkalommal maradtak veretlenek, amivel megdöntötték a Mönchengladbach által tartott vonatkozó rekordot (17 meccs) is.
A mérkőzések kilencven perce alatt Gyula – egy ordítógép. Őserdei hangok, vaskos átkok törnek elő német-magyar keveréknyelven, és közben-közben néha a pályára is bemennydörög.
Gyula mindent józan mértéken felül dicsért vagy józan mértéken felül szidott. Ezzel csapatának belső világát olyan mozgásba hozta, ami nélkül csúcsteljesítményeket sosem érhettek volna el. Év végén azonban itt is robbantott, egy sajtótájékoztatóan porig alázza a klub utánpótlás nevelését, a vezetőség megfeddi, Lóránt megsértődik, innentől kezdve őrült állapotok vannak, nyilatkozatháború, utálkozás, pereskedés, patthelyzet, Gyulát nem lehet kirúgni, hiszen 450.000 márka lelépési pénzt okoskodott ki magának korábban, végül a Bayern menti a helyzetet, aki százezret kínál a Frankfurtnak az edző átengedéséért.
Bayern München 1977-79
Itt aztán mindent bemutat. Hét vereség után veszi át a csapatot. Első edzés, december, kutya idő, hó, köd, fagy - Gyula szelíden bemutatkozik Münchenben is:
Ennyi rossz futballistát egy csomóban rég láttam. Esküszöm, szédülök.
Aztán teljesen felforgatja a csapatot, beindítja az önbizalom dózert, és persze nyer.
Rausch kilenc éve söprögetőt játszik, most hirtelen középpályás lesz belőle.
Lóránt: - Nincs nála jobb ezen a poszton.
Schwarzenbeck világéletében beállós volt, most egyszeriben söprögető.
Lóránt: - Persze, más zsánerű játékos, mint Beckenbauer volt, de nekem pont rá van szükségem.
Kappelmann, a Bayern legbiztosabb középpályása minden átment nélkül jobbhátvéd lesz.
Lóránt: Kölnben már játszattam ezen a poszton, tudom mire képes.
Az előző edző Dietmar Cramer volt, egy futballprofesszor, a játékosok atyja, az edzői kabinja maga a szentély, rend, tisztaság, pedantéria. Cramer rajzasztalon tervezte a meccset, a legkorszerűbb berendezéseket használta, statisztikákat vezetett a játékosok súlyáról, labdaérintéseiről, állóképességükról, rendszeresen konzultált sportorvosokkal.
Lóránt disznóóllá formálta környezetét, szivarhamu, füst, durva viccek. Életében egyetlen feljegyzést nem készített. Minek? Nincs duma, nincs előadás, a futball harc a fennmaradásért, reflex, ösztön. Nálam egyetlen segédeszköz a labda, nincs szükségem súlyemelőkre és ökölvívókra. A legtöbb sportorvos csak fontoskodik. Én nem vagyok professzor, én paraszt vagyok, de megmondom így is: az összpontosítás zabálja a zsírt, a koncentráció, az idegállapot a legfontosabb. Frászt ér a tejcukort szint vizsgálata, ha a kapu előtt lyukat rúgsz. Őrültnek néztek? Világos. Az is vagyok.
Idővel, azok a játékosok, akik néhány hónapja még hősként ünnepelték, most végletesen ellene fordulnak, Kappellmann, Martin Jol, Sepp Maier, Breitner és Gerd Müller osztatlan gyűlöletét élvezi Lóri (elsősorban a területvédelem miatt), még a híresen simulékony Rummenigge is megkockázat egy-egy halk bírálatot, de emberünk nem önkritikájáról volt híres.
Bayern – Ajax 8-0
Lóránt: Végre megértették, mit akarok tőlük.
Duisburg – Bayern 7-1
Lóránt: Ha öt-hat ember csak ácsorog, a legjobb taktika sem ér semmit. Olyan játékosok próbálkoztak a lestaktikával, akik azt sem tudják, mi az a les. Az egyetlen baj a területvédelemmel, hogy ha félresikerül, akkor mindig az edző a hibás. Az emberfogásnál a játékos a hibás, mert meg lehet számolni, ki lehet mutatni, hány párharcot veszített el.
Kezd végletesen eldurvulni a helyzet, a klub betegszabadságra küldi a térdével bajlódó mestert, aki szabadidejében rendszeresen kitálal a sajtónak, ilyesmikre kell tucatjával gondolni:
Lóránt: Breitner képtelen a pályán gondolkodni, fafejű alak.
Breitner: Valaki szabadítson meg bennünket ettől a bohóctól!
Végül Neudecker, a Bayern elnöke azonnali hatállyal meneszti, mert Herr Lóránt sorozatosan ártott a klub jó hírnevének.
München után a Schalke következik, kisebb botrányokkal, de hasonló végkimenetellel és Gyula végleg megcsömörlik Németországtól, újra a PAOK-hoz szerződik, de már nem a régi.
Lóránt Gyula a labdarúgás megszállottja volt, szinte kereste az összecsapásokat, egy tapodtat sem hátrált. Amikor leült a kispadra, akkor kezdett igazán élni. Gesztikulált a kezével, rángatózott a lábával, együtt játszott a csapatával. Az edzői kispad az életet jelentette számára, ott is halt meg. 1981. május 31-én több szívrohama is volt az Olympiakos elleni meccsen, a 76. percben eszméletlenül zuhant le a kispadról.
A mérkőzés reggelén egyedül üldögélt egy asztalnál.
- Maga meg miért olyan szomorú, mester?
- A régi csapatomra gondolok. Az 1954-es magyar válogatottra. Zakariás, Bozsik és Kocsis már meghalt. Azt hiszem, én leszek a következő.
A magyar hatóságok nem kívántak hazaszállításáról gondoskodni.
(további részletek: Somos István, Peterdi Pál – Lóri; 1986, Lapkiadó Vállalat)
http://nst.blog.hu/2009/01/21/regi_idok_focija_ii
THURY GÁBOR - 2011.05.12. Utolsó módosítás: 2012.08.21 02:47:29
Az Aranycsapat középhátvédjét, az 1981. május 31-én elhunyt Lóránt Gyulát a németországi Endingenben kísérték utolsó útjára, azonban özvegye engedve Lóri szülővárosa, Kőszeg többszöri kérésének, majd’ 30 évvel a halálát követően hazahozatta az egykori futballista hamvait. Pénteken 8 órakor a kőszegi Jézus Szíve-templomban gyászmisével emlékeznek, a temetői gyászszertartás 10-kor kezdődik. Ki is volt Lóránt Gyula? A Nemzeti Sport Online ennek próbált utánajárni.
Barcs Sándor, az Aranycsapat idején az MLSZ elnöke Somos István és Peterdi Pál Lóri című, Lóránt Gyula életéről szóló könyv előszavában így jellemzi a védőt: „...mintha nem is ehhez a társasághoz tartozott volna. Érdekes módon az ember nem állíthatja róla, hogy bárkit is lekezelt vagy lenézett volna, mégis úgy viselkedett, mintha valamilyen kaszthoz tartozott volna. (…) Meglehet, a magyarázat abban állhatott, hogy pesti értelmiségi társaságba járt – az akkor evangélikus püspök, a későbbi rádiókommentátor, Dezséry László szoros baráti köréhez tartozott (…) ez is szerepet játszhatott elkülönülésében. Puskás nem szerette őt. Volt idő, hogy »gonosznak« nevezte, ha szóba került a neve (...)”
A Lipovics néven anyakönyvezett Lóránt Gyula, akinek édesapja rendőraltiszt volt, katolikus iskolában kezdte, majd a kőszegi bencés gimnáziumban folytatta tanulmányait, s mindig is templomba járó ember volt. Így némileg már érthető az elkülönülés, s az is, hogy a korszak vonalas sportvezetője, Kutas István sem szerette, kiváltképp azért sem, mert még nálánál is határozottabb ember volt. S hogy miért nevezte Puskás a középhátvédet nemes egyszerűséggel gonosznak?
Ma már legenda, de ha az ellenfél középcsatára jól játszott, máris süvöltött Puskás Ferenc hangja: „Lóóóri! Meddig villog még a center?”
Grosics Gyula Így láttam a kapuból című önéletrajzi regényében említi, hogy 1953-ban az olasz válogatott középcsatára, Galli a római Olimpiai Stadion avatóján a 3:0-ra megnyert mérkőzésen egy ilyen Puskás-beszólás után nem villogott többet. S nem azért, mert Lóri lerúgta. Elsősorban keménységével, határozottságával vívott ki magának tekintélyt, az alattomosság távol állt tőle.
Lóri biztos lábbal rombol
Ne legyünk naivak, ha a maiakat nézzük, a kiváló portugál védő, Pepe a Real Madridban tarol, ha a csapatérdek azt kívánja, David Luiz sem megy a szomszédba, ha a brazil válogatottban vagy a Chelsea-ben keménykedni kell az ellenféllel. Az angol világbajnok beállósról, Nobby Stilesról azt tartották, csak azért nem harapott az ellenfélbe, mert a meccsek előtt kivette a műfogsorát… De Albert Flórián is tudna arról mesélni, milyen volt az újpesti Noskó Ernő ellen futballozni…
Buzánszky Jenő, az Aranycsapat jobbhátvédje mondta Lórántról: „Küzdő típus volt, csak a győzelmet tudta elfogadni. Tiszteletet parancsolt, gyakran előfordult, hogy a kivonuláskor addig sertepertélt az ellenfél kilences számú játékosa körül, míg rálépett a lábára, hogy az lássa, ki az úr. Vagy a pályán az első percekben éreztette ezt. De egyáltalán nem volt durva.”
A középhátvéd tehát fegyelmezett, ha kellett, de például a svájci világbajnokságon a magyar–brazilt követő „harmadik” félidőben nem vett részt. A verekedéssel tarkított folyosói csetepatét a magyar öltözőben elbújva, pofonok nélküli övezetben vészelte át.
SÁNDOR CSIKAR KISZÚRT
A HÁTVÉDDEL
Azért előfordult, hogy a pályán túljártak Lóri eszén. A sztorit Szepesi György idézi fel: „Azt a meccset nem lehet elfelejteni, 1955. január 8-án játszották, az Üllői úton egy '54 őszéről elmaradt mérkőzést játszott le a már bajnok Honvéd és az ezüstérmes MTK, vagy ahogyan akkor hívták, a Vörös Lobogó. A Honvéd 9:7-re győzött, de nemcsak erről emlékezetes a mérkőzés, hanem arról is, hogy Lóránt és Sándor Károly ádáz harcot vívott. Lóri labdástól többször taccsra tette Csikart, mígnem a jobbszélső egyszer szándékosan hosszan szöktette magát, Lóránt elrúgta volna a labdát, de Csikar csak erre várt, és rátartott a középhátvédre, aki a pálya város felőli oldalán belebucskázott a latyakos hóba. Szinte őrjöngött a tömeg. Talán mondani sem kell, Lóri törleszteni akart, de Kalmár Jenő edző lecserélte, s ugyanígy tett a másik oldalon Bukovi Márton is Csikarral.”
A már említett olaszok elleni meccs után az akkor már olimpiai bajnok Lóránt így nyilatkozott Szepesi György mikrofonja előtt: „Nagyon örülök, hogy sikerült annyi év után az olaszokat idehaza (Rómában – a szerk.) megverni. Nagyon köszönöm a népi demokráciának, hogy lehetővé tette az előkészületet, és hogy így fel tudtunk készülni az olaszok ellen.” (Forrás: Kő András Szemétből mentett dicsőségünk). S jóllehet rádiónyilatkozatában Puskás is üdvözölte „az elvtársakat”, Lórinak volt mit köszönnie: nem sokon múlott ugyanis, hogy nemhogy az olasz fővárost, hanem a családját sem láthatja…
De ne ugorjunk ekkorát az időben, s a pályán se, mert Lórántra nem középhátvédként figyeltek fel. Szombathelyről igazolt a legendás Nagyváradi AC együtteséhez, amelyben 1943-ban mutatkozott be bajnoki mérkőzésen a Szolnok ellen, a jobbösszekötő poszton. Élete első NB I-es gólját a Gamma ellen szerezte, 1944. május 21-én Nagyváradon NAC–FTC 5:1, Lóránt az ötödik gólt lőtte. Sőt, az utolsó fordulóban a BSZKRT elleni 9:2-es győzelemből a jobbszélső Lóránt öt góllal vette ki a részét.
Ezzel első vidéki csapatként lett bajnok a NAC. A nagyváradi együttes a háború befejezése előtt az utolsó bajnoki mérkőzését 1944. szeptember 17-én játszotta, s a dátum azért nevezetes, mert Lóri a Debrecen elleni zárt kapus meccsen bizonyította, hogy a középhátvéd az igazi posztja, no meg azért is, mert a 2:0-s győzelem után a NAC feloszlott.
Az ún. Hadi Bajnokságban Lóri jó néhány volt nagyváradi csapattársával a Vasasban folytatta, s noha ebben az esetben klubváltása indokolt volt, tény, hogy Lóránt Gyulában nyughatatlan lélek lakozott: 15 évig tartó (1942–1957) játékos-pályafutása alatt 10 csapatban fordult meg (volt, amikor újra felhúzta korábbi csapata mezét), edzőként 13-szor váltott.
A válogatottban először jobbhátvédet játszott a Vasas futballistájaként 1948. október 24-én, a mieink 5:1-re győztek Románia ellen. Csupán kitérő, de attól még igaz: Lóri az IT Arad együttesével 1947-ben román bajnokságot is nyert, így jól ismerte az ellenfelet – különösen úgy, hogy a román válogatott majdnem fele magyar futballistákból állt.
Még egy válogatottság a jobbhátvéd poszton, aztán minden rendben, gondolhatnánk, de nem. Disszidálási kísérlet miatt letartóztatták. Olyan remek futballisták akartak többek között távozni az országból, mint Czibor Zoltán, Mészáros József, Kéri Károly, Egresi Béla, Henni Géza, Grosics Gyula, Lóránt Gyula, de lefülelték őket. A büntetés kizárás volt a klubból és a válogatottból egyaránt, Lórántot internálták, a kistarcsai tábort is megjárta. Ez 1949 márciusában történt, s a középhátvéd nemcsak a Vasas-családban volt idegen – ahogyan a Népsport fogalmazott –, hanem két hónapig a saját családját sem láthatta. Aztán május 17-én szabadultak, de alá kellett írniuk egy nyilatkozatot, hogy „internálásukat jogosnak tekintik, mert megbízhatatlan emberek, s így nem méltók a szabadságra” – ahogyan a Lóri című könyvben olvasható. De közben történt valami. A válogatottat Gallowich Tibor után addig Kléber Gáborral, Mandik Bélával összeállító Sebes Gusztávot kinevezték szövetségi kapitánynak, a csapat pedig első meccsén Prágában 5:2-re kikapott a csehszlovákoktól. Puff neki! Úgyhogy előbb Henni, Czibor és Egresi is „visszaszivárgott” a válogatottba, majd Lóri is. Szerencséjére napirenden volt a középhátvéd-kérdés.
Szepesi György: „Sebesnek már megvolt az elképzelése, mit hogyan szeretne. Még ott voltak a csapatban a régiek, de már jöttek az újak. Börzsey technikásan, okosan játszott, de Lóri robusztusabb termete jobban illett a modern felfogású középhátvédjátékhoz. Sebes úgy látta, a válogatott védelmébe ő kell.” S amit akkoriban egy jó pártember megálmodott, meg is tudta valósítani. „(...) Végül elmentem a belügyminiszterhez, Kádár Jánoshoz. Elmondtam, hogyan és miért jutott Lóránt Gyula …nevelőotthonba tiltott határátlépés kísérlete miatt. Hangsúlyoztam, hogy a hatósági intézkedést indokoltnak tartom, és az a meggyőződésem, hogy ha megvalósíthatnám elképzeléseimet, annak nagyobb nevelő hatása lenne játékosainkra, mint amit a táborban elérhetnek. (...) Ezek után bevallottam, miért olyan fontos nekem Lóránt ügyének elintézése. A belügyminiszter csodálkozott, s ezt kérdezte: – Nem fél, hogy Bécsben még a mérkőzés előtt otthagyja magát? Határozottan válaszoltam, hogy ettől nem tartok. A belügyminiszter teljesítette kérésemet, Lóránt Gyula tagja lett a válogatottnak.” (Sebes Gusztáv: Örömök és csalódások, 1981)
A történethez hozzátartozik, Lóránt a meccs előtt megköszönte a kapitány közbenjárását. A negyvenes évek végén Sebes kilincselt a belügyminiszternél, az ötvenes évek elején pedig Puskás Öcsi a honvédelmi miniszternél, Farkas Mihálynál járt közbe, hogy Lóránt kerüljön a „felturbózott” Honvéd védelmének tengelyébe. S noha Lóri az 1949-es osztrák–magyaron jól játszott Bécsben, csak a Honvéd játékosaként, 1952-ben lett standard tagja a válogatottnak. Buzánszky Jenő így emlékezik: „Ezerkilencszázötvenkettő májusában két meccset játszottunk Moszkvában, s a kemény oroszok játékát látva Sebes végleg Lóránt mellett döntött. Annál is inkább, mert Lóri a Honvédban egyre inkább formába lendült.”
A lendület el is vitte az olimpiára, amelyen a döntőben játszott a legjobban. De a Helsinkiig vezető úton vigyázó szemek kísérték. Kő András Szemétből mentett dicsőségünk című könyvéből kiderül, 343 személyből 323 sportoló, illetve sportvezető kiutazása ellen államvédelmi szempontból nem vetődött fel kifogás, 4 fő kiutazását aggályosnak ítélte az ÁVH, 16 személy „diszkrét megfigyelését” javasolta. Lóránt többek között Gyarmati Dezsővel, Elek Ilonával, Henni Gézával ebbe a körbe tartozott. Azt hozták fel ellene, hogy internálását követően „gyakran beszél bizalmas körben a disszidálás lehetőségeiről.” Aztán az ötkarikás játékokon remekül játszott, a magyar–jugoszláv döntő szünetében állítólag nemcsak a 11-est kihagyó Puskás, hanem ő is beszélt Rákosi Mátyással telefonon. Azzal ígérte meg a pártfőtitkárnak a győzelmet, hogy cserébe sportkocsit hozhat haza. Ma már történelem: mindenki jól járt…
Vége az 1. résznek (Fotók: Képes Sport, Kő András: Szemétből mentett dicsőségünk, Somos István, Peterdi Pál: Lóri)
Az 1954-es vb-döntőben elszenvedett vereség őt is megviselte. Azon kevesek közé tartozott, akinek rossz előérzete volt. Szepesi György segített tolmácsolni, amikor az osztrák Werner Schneyder a finálé előtt interjút készített Lóránttal.
„Szinte szó szerint emlékszem, mit mondott Lóri: »Nagyon félek, mert nem úgy készültünk, ahogyan kellett volna. Nem tartottunk rendes edzést, akaratban a németek fölénk nőhetnek.« Ő volt az egyetlen, aki a játékosok közül a kételyeinek adott hangot.”
A középhátvéd a vb-döntő után majd' egy évig, a Dánia–Magyarország (0:6) mérkőzésig (1955. május 15.) szinte kirobbanthatatlan a csapatból, aztán többször (37 válogatottság) már nem játszott a legjobbak között. Az okokat Szepesi így magyarázza:
„Lóri elmúlt már harminckét éves, s abban az időben ez már kornak számított. Ugyanakkor Sebes Gusztáv pozíciója megtartásáért beígérte a fiatalítást, igaz, nem találta meg Lóri helyettesét, a Sebest követő Bukovi Márton pedig MTK-kötődése miatt Börzseyt favorizálta – aki egyébként még Lórinál is idősebb volt két évvel.”
A mellőzés indoka tehát nem egyértelmű, így alapot adhatunk annak a feltételezésnek, hogy az elvesztett vb-döntő után a legfelső vezetés elhatározta, véget vet a futballisták csempésztevékenységének, márpedig Lórántot e tekintetben sem kellett félteni. Ráadásul az 1954. december 8-i skót–magyarra Londonon átutazó futballistáinkat fogadó nagy tömeg előtt a középhátvéd kijelentette:
„Uraim, ez a magyar válogatott, Kellér Dezső nincs itt!”
A poénnak Pesten is híre ment, a megjegyzés arra vonatkozott, hogy a humorista egyik kabarészámában a csempésző labdarúgókkal foglalkozott. A glasgow-i találkozót követően Lóri már csak háromszor játszott címeres mezben, a Honvédból is kikopott, emellett üzleti vállalkozása sem volt sikeres. Mondhatnánk, a nyughatatlan léleknek kimondottan jól jött, hogy az 1956-os forradalom alatt megnyíltak a határok, de Lóri alig féléves kislányával nem akart elmenni, még a Honvéd dél-amerikai túráján sem vett részt. Maradt, de finoman fogalmazva nehezen szokta meg a civil életet, a futballban nem volt számára hely, Sebes és Kutas elvtársak nem szakadtak meg, hogy protezsálják. Sebes fel is mondta szaktanácsadói posztját a kispesti klubnál, amikor Lóránt hosszú kacskaringók után 1962-ben a Bp. Honvéd edzője lett.
Lóránt Gyula testvérének, a 86 éves Imrének feltettük a kérdést, Lóri valóban kereste a konfliktusokat?
„Gyula nem szerette, ha beleszóltak az összeállításba, márpedig minden elnöknek volt lieblingje – persze neki is voltak kedvencei. Magyarországról a PAOK-ba igazolt Panajotisz Kermanidisz, s Lóri vele kezdte az összeállítást, pedig szerintem a posztján volt nála jobb. A nagyképűsködést nem szerette, meg azt se, ha át akarták verni. S hát ugye jó futballista volt, ha kóstolgatták visszavágott. Rehhagelnek ezt mondta: »Otto, te háromszor a földbe rúgsz, míg egyszer eltalálod a labdát!« Ezek után el lehet képzelni, Rehhagel mit érzett.
A Honvédban Tichyvel került összetűzésbe. Először a kézfogás miatt, aztán a játékos sérültet jelentett, erre Gyula mondta, rendben, de menjenek el az orvoshoz. Akkor már a csatárnak nem fájt annyira a lába... De mindig mondtam neki, téged, meg Hidegkutit kellene összegyúrni, mert ugye a Nándi meg ritkán szólalt meg, általában nyugodtan.”
De már az elején megfagyott körülötte a levegő. Amikor egykori játékostársa, Tichy Lajos kezét nyújtva gratulált kinevezéséhez, Lóránt hűvösen csak annyit mondott: „Majd ha én nyújtok kezet, akkor üdvözölhetsz.” Ilyen antré után 1963-ban megbukott Kispesten, decemberben Bécsbe utazott, ahonnan nem tért vissza.
Nehezen kapott vízumot Nyugat-Németországba, de ott egykori ellenfele, Fritz Walter segített neki, beprotezsálta a kölni edzőképzőbe. Külföldi edzősége így foglalható össze: a csapat érdekeit szem előtt tartva már-már a kíméletlenségig szigorú volt, mert játékosait a kimerülés határáig hajtotta – akárcsak magát játékospályafutása alatt. Gyűlölte, ha beleszóltak a munkájába, véleményének képtelen volt diplomatikusan hangot adni, leginkább a nyerseség jellemezte.
Klubjaihoz erős kezű trénerként érkezett, távozásakor összeférhetetlen embernek bélyegezték meg, elismerve, hogy ért a szakmához.
A német sztárokkal egy-két kivételtől eltekintve nem találta a hangot, az egykor maga is nagyszerű játékos nem tűrte a sztárallűröket. Hogy számos klubnál idő előtt telt ki a becsülete, annak is betudható, hogy anyagilag rendkívül előnyös szerződéseket kötött (a Bayernben 23 ezer, a Schalkénál 26 ezer márkás havi fizetése volt), ami miatt nagyobb elvárásokat támasztottak vele szemben. Az is igaz, nem egy csapathoz (Köln, Bayern München) átmeneti válság idején érkezett, ugyanakkor horribilis összegű végkielégítéseket alkudott ki. Együtteseit erőnlétileg kiválóan felkészítette, korszerű védekezési stílust igyekezett meghonosítani.
Edzői karrierjét jól jellemzi a 1971-től eltöltött időszak. Ekkor szerződött az anyagi gondokkal küszködő 1. FC Kölnhöz, ahol a későbbi világbajnok Wolfgang Overathtal került összeütközésbe, ráadásul egy bajnoki meccsen a nagyközönség előtt Oskar Maas klubelnököt állítólag a következő szavakkal illette: „Fogd be a szád, kövér disznó!”
Azért állítólag, mert Lóránt végig tagadta az esetet, de lehet, hogy egy korabeli forrás fogalmazott találóan az üggyel kapcsolatban:
„Mondta vagy nem mondta, ma már teljesen mindegy, a lényeg – ahogy mi ismertük Lóránt Gyulát... – mondhatta volna!”
Két sikertelen próbálkozás következett, majd 1974-ben Szalonikiben a PAOK, s láss csodát: Lóránt görög bajnokságot nyert (az elsőt a kettőből, amit a szaloniki fekete-fehérek valaha nyertek), s ez jó ajánlólevél volt vissza, Nyugat-Németországba, ahol az Eintracht Frankfurt következett – már csak azért is, mert Lóri és a PAOK nem tudtak megegyezni az anyagiakban.
„Azt hiszem, én vagyok itt a legmegfelelőbb ember” – mondta frankfurti székfoglalójában. Az Eintrachtnál, s később a Bayernnél is Csernai Pál volt a pályaedzője, aki Lórántot követte a vezetőedzői poszton, s a müncheniek egyik legeredményesebb trénere lett. Csernai ezt mondta ez együtt töltött időszakról:
„Mi már Magyarországról is ismertük egymást, 1955-ben hagytam el az országot, amikor Bécsben jártam a B-válogatottal. Abban az időben egy Karlsruhe melletti sportiskolában dolgoztam a német szövetség alkalmazásában. Gyula a közelben lakott, gyakran beugrott hozzám, s ilyenkor jókat beszélgettünk. Szerencsére akkor járt le a szerződésem, amikor ő az Eintrachthoz került, s mivel magyar edzővel szeretett volna dolgozni, rám esett a választása. Valóban hangzatos dolgokat mondott, de ebben a sajtónak is szerepe volt. Viszont remekül tudta motiválni a játékosokat. Frankfurtban egy lógó orrú társaságot kapott, hiába játszott ott a világbajnok Grabowski és Hölzenbein, képtelenek voltak felszabadultan futballozni. Gyula a pályán szabad kezet adott nekik, a többieket pedig lélektanilag felhozta. Huszonkét meccsen maradtunk veretlenek zsinórban, nem volt nála nagyobb ember Frankfurtban. Grabowski például a tűzbe ment volna érte. Volt hitele a szavának, a játékosok felnéztek rá.”
Arra a kérdésre, hogy miért kellett távozniuk, Csernai az elnök személyét hozta fel. Arra a felvetésre, hogy Lóránt anyagi kérdésekben rátarti lett volna, azt válaszolta, erről sohasem beszéltek egymással. Lóri életrajzi regényében az áll, Achaz von Thümen klubelnökkel azért nem szerették egymást, mert Lóránt 450 ezer márkás végkielégítéssel szinte bebetonozta magát. Végül úgy távozott, hogy Von Thümen és a Bayern elnöke, Wilhelm Neudecker „kicserélte” a két edzőt, Lórántot és a Münchenben megutált Dettmar Cramert. „»Megyünk Münchenbe«, mondta Gyula egyik nap – emlékezett Csernai, aki megemlítette, Grabowski megpróbálta az Eintracht elnökét befolyásolni, de már nem lehetett.
A bajor fővárosban nagy fába vágták a fejszéjüket, a Bayern anyagilag sem volt a legerősebb, s a csapat is átalakulóban volt, a játékosok klikkekre bomlottak. Az egyikbe tartozott Sepp Maier és Uli Hoeness, a másik vezetője Paul Breitner, a harmadiké Gerd Müller volt.
„Mindegyik sztárnak megvolt a maga újságírója, s ha nem tetszett valami, a bulvárlapokon keresztül üzengettek – emlékezett Csernai, s hozzátette, Lóránt baja a Müller-féle csoporttal gyűlt meg, igaz, Lóri Breitnert fafejűnek titulálta, cserébe a világbajnok a bohóc jelzőt aggatta főnökére. A szóbeszéd szerint Maier sem kedvelte az edzőt, mert Lóránt azzal ugratta, hogy csodálja a kapus bátorságát, hogy a ronda vékony lábaival mégis rövid nadrágban játszik... „Mindig ment a szöveg, zrikálták egymást, mindketten nagyhangúak voltak. De ez csak duma volt. Én jóban voltam a kapussal, Sepp teniszklubjában játszottam, tudnom kellett volna, ha utálják egymást” – mondta Csernai, aki így emlékezett Lóránt kirúgására. „Düsseldorfban nagyon kikaptunk, a meccs után Lóri azt mondta nekem, »Te, Pali, ebből baj lesz!«. Hétfőn a Säbener Strassén behívatta Neudecker, s tíz perc múlva a sportigazgatóval üzent, hogy én helyettesítem. Akkor még csak ideiglenesen.”
Lóránt betegszabadságra ment, de aztán Neudecker azzal távolította el a klubtól, hogy az újságokban megjelent nyilatkozataival ártott a klub hírnevének.
MAGYAR LÉGIÓS A KEZE ALATT
Salamon József, a DVTK háromszoros válogatott középhátvédje abban az időben a PAOK-ot erősítette, s ott volt a pályán, amikor Lóránt összeesett: „Nagyon rossz érzésem támadt, mert én átéltem hasonlót Tátrai Sanyi bácsival, aki szintén így halt meg. Borzasztó volt.” Salamon így emlékezett az együtt töltött időszakra: „Rettenetesen kemény edzéseket tartott, és nem mondott le róla, hogy túl a harmincon is fejlődjek. Az ő módszerei szerint sprinteltem, tanított fejelni.” Arra a kérdésre, hogy Lóránt Görögországban jobban megválogatta-e szavait, mint Németországban, Salamon így válaszolt: „Nem kellett megválogatni a szavait, ő volt »A« Lóránt.” Egyébként Salamon értesítette a korabeli Népsportot az edző haláláról.
A két magyar élete az Eintrachtnál és a Bayernnél eltöltött időszak alatt szinte összeforrt. Csernai elárulta, ő úgy embert még nem hallott magyar nótákat énekelni, mint Lórántot.
A Schalkénál tett rövid kitérő után ismét az a csapat következett, amelynek kispadján az életét vesztette.
Korábbi sikerei színhelyén, a PAOK-nál edzősködött, amikor 1981. május 31-én a PAOK–Olympiakosz bajnoki mérkőzés 76. percében egy kihagyott hazai helyzetet követően Lóránt egyik cserejátékosa karjaiba zuhant, s többé nem tért magához, szívinfarktusban elhunyt.
Az ellenfél edzője, a legendás Kazimierz Górski ezt mondta róla a tragédia után: „Lóránt katonamódra, a csatatéren halt meg.” De a legtalálóbban talán a német Die Rheinpfalz újság nekrológja fogalmazott: „Ez az ember jobb volt, mint a híre.”
Haláláról a Népsport 1981. június elsejei száma a 2. oldalon számolt be rövid hírben. Lóri testvére, Lóránt Imre elmondta, bátyja jött volna haza az öregfiúk június 6-i, magyar–angol vb-selejtező előtti nosztalgia-mérkőzésére, amellyel a Kádár-rendszer mintegy jelezte, megbocsátott a tékozló fiúknak...
„Gyula félt, mert tartalékos tisztként disszidált, s ezért három évre elítélték, de Sebes megígérte neki, nem lesz bántódása, nyugodtan visszautazhat majd Görögországba. De a sors útjai kifürkészhetetlenek.”
Endingenben temették el, hamvai 30 után kerülnek Magyarországra.
(Fotók: Somos István, Peterdi Pál: Lóri)
http://www.nemzetisport.hu/magyar_valogatott/looori-meddig-villog-meg-a-center-2077103
http://www.nemzetisport.hu/magyar_valogatott/lori-a-nemet-sztarokkal-nem-talalta-meg-a-hangot-2077192