Az én pályafutásom 1952-ben kezdődött Dunaföldváron ökölvívóként. Abban az időben viszont szinte lehetetlen volt álláshoz jutni, mint ökölvívó, ezért az ottani edző azt mondta, hogyha lemegyek futballozni, akkor lesz állásom. Ez így is történt, én elkezdtem látogatni a labdarúgó edzéseket, és ebből kifolyólag kaptam munkát egy maszek autószerelő műhelyben.
Amikor megye-válogatott bokszoló voltam, akkor bunyóztam egy sokszoros válogatott ellen, akit kiütöttem. A bíró mindjárt azt mondta nekem, hogy nem voltam szabályos, erre én felbosszantottam magam és kiütöttem a bírót is. Ezek után eltiltottak, és hát így lett belőlem végleg futballista.²

Abban az időben kezdtem a focit, amikor még szó szerint sírtak a játékosok, ha kimaradtak a kezdőből, amikor még szívvel-lélekkel, technikás játékkal, erőnléttel küzdöttek a magyar focisták.¹

A labdarúgást 1954-ben kezdtem a megyei I. osztályban, Dunaföldváron. Nem sokkal később Dunaföldvárról Paksra vittek, ahol 2 évet védtem szintén a megyebajnokságban. Jó kis csapatunk volt, hiszen az akkori megye I. erősebb volt, mint a jelenlegi NB II. A védés is egyre jobban ment, már ifi koromban megye-válogatott voltam. A jó teljesítményemnek köszönhetően megkerestek a Fraditól, így hát felmentem Budapestre, de 1 hónap után bejelentkezett értem a kapusgondokkal küzdő Kaposvári Kinizsi, és mivel a két klub között együttműködés volt, ezért rögtön költözhettem is Kaposvárra, ahol a harmadik meccs után már NB II-es válogatott lettem. Tehát ragyogóan ívelődött felfelé a pályám. Aztán 1959-ben ismét aláírtam a Ferencvároshoz, csak hát akkor ott óriási problémák voltak, lakást nem tudtak biztosítani, nekem pedig nem volt időm lakásra várni, mivel nős voltam és volt egy gyermekem, így végül nem vállaltam a feladatot. Rövid időn belül Tatabányáról hívott a Lakat Karcsi bácsi, méghozzá azzal a szándékkal, hogy kellene nekik egy második számú kapus a Grosics Gyula mögé.²

Én úgy gondolkodtam, ha nem lehet az enyém az 1-es számú mez, akkor legalább jövedelmező legyen az, hogy „tartaléknak” írjak alá. Számomra a legfontosabb kérdés a lakás volt. Azt Tatabányán megkaptam, továbbá papírra fektették, hogy ugyanazt megkapom, amit a Grosics Gyula – fizetés, prémium – ha játszom, ha nem. Ezen felül bányajárás juttatást, kalóriapénzt, és még sorolhatnám, hogy mi mindent kaptam Tatabányán.
Tatabányán jól éreztem magam, és úgy gondolom, hogy nagyon jó csapat jött ott össze. Hogy miért? Mert közel volt Pesthez, illetve az edzőnknek, Lakat Karcsi bácsinak volt egy szemlélete. Ő nem nevelt játékosokat, hanem kész labdarúgókat hozott a klubhoz, mivel volt rá módja és lehetősége is. Több pesti nagycsapatnál, voltak olyan egykori válogatott labdarúgók, akiket mellőztek, ezért a Lakat tanár úr megkeresésére örömmel mondtak igent. Ezek után már az eredmények sem maradtak, maradhattak el. Azokban az években többször a vidék legjobbjai voltunk a bajnokságban. Hazai pályán pedig, kimondottan jó eredményeket értünk el, nem egyszer, gólokkal nyertünk a fővárosi csapatok ellen.

Először is ugyebár, második számú kapusnak szerződtem oda. Ennek ellenére én úgy gondoltam, hogy előbb vagy utóbb eljön az én időm, hiszen a Grosics Gyula is kiöregszik, illetve nekem is egyre jobban ment a védés. Ha nagy ritkán megkaptam a bizalmat, akkor maximálisan éltem a lehetőséggel, mivel amikor védtem, többször a mezőny legjobbjának választottak. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy Grosics világklasszis kapus volt, tehát őt kiszorítani szinte lehetetlenségnek tűnt. 1962-ben, amikor a Gyula visszavonult, akkor megkaptam a régóta várt lehetőséget, de balszerencsémre megsérültem, akkor hozta a Lakat Karcsi bácsi a klubhoz Gelei Józsit, aki jól teljesített, ezért a kapuban ragadt, én pedig felépülésem után ismét a kispadon találtam magam.
Egy idő után, már nem volt számomra elfogadható ez az állapot, ezért váltottam és 1965 évelején a Pécsi Dózsához igazoltam, majd eldöntöttem, ha én még egyszer a gólvonal elé állhatok, akkor történjék sérülés vagy bármi más, én nem adom át a helyem a kapuban, a pályafutásom végéig.²

Bevallom, hogy szívesebben igazoltam volna egy fővárosi csapathoz, de a pécsi ajánlatra egyszerűen nem lehetett nemet mondani, kaptam egy lakást és a fizetésemre sem lehetett panasz. Miután aláírtam Pécsre, megkeresett a Vasas, de a szerződésemet már nem lehetett semmisé tenni, hát így lettem végleg „vidéki” kapus. Én rögtön beilleszkedtem, hiszen nem voltam már „zöldfülű” és az edzőnk is a kezdetektől bizalmat szavazott nekem. Rövid időn belül megszoktam a várost és a csapatot, illetve a csapat is gyorsan megszokta, hogy én állok a gólvonalon. Tatabányán azt szoktam meg, hogy a mérkőzés elejétől a végéig irányítom a csapatot a kapuból. Amikor lekerültem Pécsre ez a mentalitás a játékosoknak szokatlan volt, ezért leültem a srácokkal és megbeszéltem velük hogy „itt néma gyerek nem játszik” ha én esetleg káromkodom, ezt vagy azt mondok, akkor azt vegyék úgy, mintha azt mondanám, légy szíves. Tehát Pécsen hamar beilleszkedtem, és 10 évet védtem zsinórban, amire a mai napig büszke vagyok.²

Megmondtam: amíg Pécsen leszek, az egyes mezt le nem veszem. Összesen vagy négy második számú kapust fogyasztottam el, akik – mivel minden meccsen én álltam a gólvonalon – egyszer sem lehettek kezdők. Egy évtizeden át kezdődött a Pécsi Dózsa összeállítása a nevemmel.¹

Mint mondottam, 10 évet védtem Pécsen. Sok emlékezetes meccset játszottunk, főleg a fővárosi nagycsapatok ellen. Nagyon jól éreztem magamat a városban, sok barátot szereztem és a mai napig is Pécsen élek. A pályafutásomat – hozzáteszem, nem végleg – 1975 elején fejeztem be, az utolsó bajnokimat 1974 őszén játszottam. Én akkor úgy gondoltam, hogy bírom még, de a téli alapozás után közölték velem, hogy fiatalítanak és rám nincs szükség. Nehéz volt számomra megemészteni a klub döntését. Aztán szerveztek nekem egy búcsúmeccset, ahol az öregfiúk válogatott játszott a PMSC csapatával, én egy-egy félidőt játszottam mindkét csapatban.
Visszavonulásom utáni évben, megsérült a Kaposvári Rákóczi kapusa, Hegedűs Péter, így a kaposvári vezetők felkértek, hogy segítsem ki őket. Néhány mérkőzésre beugrottam a kapuba, így fordulhatott elő velem, hogy közel 39 évesen egyszer még a forduló válogatottjába is befértem.²