Hetvenhét éves korában, hosszan tartó betegség után szerda kora délután elhunyt Rapp Imre, minden idők egyik legnagyobb pécsi futball legendája. A Pécsi Dózsa, illetve a Pécsi MSC (a PMFC-MATIAS jogelődjei) korábbi kapuskirálya 1937. szeptember 15-én, a Tolna megyei Dunaföldváron jött világra.

Mivel gyermekkorában többször is voltak szülőhelyén „kézitusás kalandjai” a nála nagyobb legényekkel szemben, elment ökölvívónak. Úgy gondolta, jobb, ha egy fiatal srác képes megvédeni magát a nagyobbak támadásaitól. Később ez a bátorsága megmaradt, csak átmentette a futballpályára. Labdarúgó pályafutását 16 évesen kezdte a helyi egyesületben, igaz, kezdetben a mezőnyben kergette a játékszert. Aztán úgy hozta a sors, hogy egy ifimeccsen nem volt kapusuk, így az edzője beállította a földvári csapat portájába, s ott is ragadt.

Alkatilag nem volt egy eszményi hálóőr, ellenben ruganyosságával, elszántságával, s nem utolsósorban eszével sok-sok dolgot meg tudott oldani. 1954-ben a Dunaföldvárból a Paksba igazolt. Tehetsége hamar kiderült, ezért hívták 1959-ben a Kaposvári Kinizsitől a Tatabányai Bányászba, ahol Grosics Gyula cseréje volt 1964-ig. Itt csak kevés lehetőséget kapott, de amikor az Aranycsapat nemrég elhunyt „portása” letette a kesztyűt, Imre arra várt, hogy megkapja a nagy lehetőséget. De megint nem rá esett a választás, ezért igazolt Pécsre 1965-ben.

A baranyai megyeszékhely labdarúgóklubjánál minden létező korábbi, illetve napjainkig érvényes posztcsúcsot magáénak mondhat. Kirobbanthatatlan volt a gólvonalról, egy évtizednél hosszabb időn keresztül az ő nevével kezdődött a pécsi elsőosztályú csapat kezdője. Arról viszont kevesen tudnak, hogy Rapp Imre szemrebbenés nélkül állt oda az NB I-es meccseken a 11-esek elvégzéséhez is. Ötöt be is vágott, egyet hibázott csak el. Más játékos, utolsó emberként erre ritkán vállalkozik. Akadtak olyan csatárok is, akik nála kevesebb góllal búcsúztak el az együttestől. Rapp Imre 1965-től 1975-ig védte a Pécsi Dózsa és a PMSC kapuját. Lila-fehérben, később piros-feketében - az ő esetében inkább tiszta feketében - összesen 291 élvonalbeli mérkőzésen játszott. A kesztyűt 1976-ban, a Kaposvári Rákócziban akasztotta szögre.

Az idősebb generáció sok-sok tagja „Bubu” néven ismerte az öreg harcost. A megszólítás egy korabeli rajzfilmből származott, ahol Maci Laci és Bubu, a kismackó volt a főszereplő. Más legendák szerint a Szovjetunióban akadt egy labdarúgó, aki szintén kopasz volt, Bubukin megszólítással. Onnan is eredhet az „átmentés”, tulajdonképpen mindegy is, melyik az igaz.

Rapp egyszer törött kisujjal védett kölcsönben a Vasasban, Dél-Amerikában, egy egész portyán keresztül. Az edző csak itthon tudta meg a turpisságot. Mikor számon kérte a kiváló teljesítményt nyújtott futballistát, azt monda a titkolódzó, nem szerette volna kihagyni élete egyik nagy túráját. A sportember nem egy volt a sok közül. Még hozzá hasonló sem nagyon akadt a magyar pályákon, az elmúlt évszázad hatvanas-hetvenes éveiben. Olimpiai ezüstérmes (1972., München), valamint Európa-bajnoki 4. (1972., Belgium) csapat tagja, egyszeres felnőtt válogatott. Páratlan pályafutása elismeréseként Pro Civitate kitüntetést kapott.

A PMFC-MATIAS vezetősége, sportolói, valamint összes dolgozója megrendülten értesült Rapp Imre halálhíréről, és ezúton is részvétét szeretné kifejezni a gyászoló családnak. Rapp Imre távozásával a pécsi futballcsalád egy kivételes, zseniális személlyel, és korszakának egyik legkiválóbb hálóőrével lett szegényebb.

Emlékét örökké megőrizzük, nyugodjék békében!