† Ruzsa Sándor (? 1920.03.09 - ? 1997.04.01)
játékos
– Magas termetű, egyszerű megoldásokkal, de biztonságosan védő kapus volt. Nem igyekezett káprázatos bravúrokat bemutatni, de potyagólt is ritkán kapott. Jól helyezkedett és határozottan futott ki. Különösen a magas labdák elhárításában jeleskedett.
Budapesti LK, ?-1945?
...Vasas SC, 1945-1948
...Budapesti Honvéd, 1948-1950
...Budapesti Vasas, 1950-1953
...Budapesti Vasas Izzó, 1953-?
...
forrás
Készült az
1 - Antal Zoltán és Hoffer József - Alberttől-Zsákig
írásai, interjúi alapján.
1 - Antal Zoltán és Hoffer József - Alberttől-Zsákig
írásai, interjúi alapján.
új hozzászólás
Csak bejelentkezett felhasználók írhatnak hozzászólást!
comments
Egy igazi sportember ételt és vágyai
Külső Vác-út. Hó, köd és hideg. A nagy gyár gőzkürtje felüvölt: — Búúúúú! A forró, sistergő gőz ölelkezik a köddel. Mire a gőzkürt hangja elhal, a gőzből is hideg köd lesz. Ott állunk a nagy gyár kapujában. Figyeljük a fáradtan kiözönlő munkásokat. Majdnem valamennyinek a kezében kis kopott bőrönd. Hogy mi van a bőröndben, azt nem nehéz kitalálni, mert majdnem minden lépés után halkan a lábashoz ütődik a kanál... Most, egy ismerős nyúlánk alak jelenik meg a „blokkoló\" óra előtt. A ködös villanyfényben is ráismerünk. Ruzsa Sándor, a Vasas kapusa. Kilép a kapun. Az utcai villanylámpa fénye rávetődik az arcára. Most sokkal öregebbnek látszik, mint a pályán. — Jó estét! — nyújtjuk feléje a kezünket. Ruzsa meglepődik.. Halkan köszön. Félénken nyújtja a kezét. Majd csendben megjegyzi: — Nem hófehér a kezem, de nem piszkos. Nem megy le jobban. A munkámtól ilyen. — Merre tart? — kérdezzük. — Angyalföld felé. Ott lakom. — Menjünk együtt, legalább elbeszélgetünk egy kicsit. A Forgách-utcán át elindulunk. — Mi a foglalkozása? — kérdezzük. — Vasöntő. Már kilenc éve az vagyok. Azelőtt pék voltam. Az édesapámnak segítettem. Amióta elhagytam az iskolát, egy percig sem voltam munka nélkül. — Hány éves most? — Huszonhat. Néhány hónappal ezelőtt nősültem. A feleségem is dolgozik. Egy kötődébe jár már évek óta. Jobb lenne, ha csak a háztartással kellene törődnie, de míg valamit nem szerzünk magunknak, dolgoznia kell. Az egyik utcakereszteződésnél lámpa alá érünk. Egy pillanatra megállunk. — Nem nehéz foglalkozás a vasöntés egy elsőosztályú futballkapus számára? — Nem tagadom, nehéz. Fiatal vagyok, bírom. A múltkor, az MTK mérkőzés előtt, a kifolyó vas ráfröccsent a lábamra. Azóta a munkatársaim nem engednek közel a kifolyó vashoz. Azt mondták, hogy a Vasasnak szüksége van reám. Majd ha, már nem védek, akkor kipótolom és én is segítek nekik. Ahogy most rátekintünk Ruzsára, már nem látszik olyan öregnek, mint amikor a gyár kapuján kilépett. — Mit szeretne elérni a labdarúgásban? — kérdezzük. A válasz váratlan és meglepő, mert — nem válogatott kapus szeretne lenni! — Addig nem szeretnék kiesni a Vasas első csapatából, amíg egyszer egy szép portyára elmegyünk. Milyen jó lenne külföldet látni... Ezután, néhány perces csend következik. Csak a hó ropog a lábunk alatt. Majd ismét Ruzsa kezd beszélni: — De örülök, hogy rövidesen megkezdjük az edzéseket. Tessék elhinni hogy még a munka is sokkal jobban megy, amikor focizhatok. Én nagyon szeretem a labdarúgást. Egy bérház előtt megállunk. — Itt lakom — mondja Ruzsa, majd mosolyogva még hozzáteszi — a feleségem már biztosan kijött a gyárból és főzi a vacsorát. Elbúcsúzunk. Ruzsa Sándor vasöntőt elnyeli a kapu alja. Elindulunk haza. És Ruzsa Sándor, a kapus jut eszünkbe. Látjuk őt a pályán. Nyugodtan áll a kapuban. Ha labdát fog, nincsen egy fölösleges mozdulata sem. Ha vetődik, nem homorít. Nincsen semmi kabalája. Nem „bogaras”. Egyszerű, józan. Csak a forró, kifolyó vas nevelheti ilyenné az embert...
Sári István
Nemzeti Sport, 1947. január 17.