Az az árok, az a furcsa árok ott az alapvonalon túl. Tudod, Sanyi bátyám, egészen megdöbbentő volt az a jelenet, legalább százszor láttam, ahogy a hófehér szerelésedben, a dresszen a piros és zöld csíkkal, a magyar címerrel a szíved felett futottál hátra. Gelei Jóska is rémülten figyelt, te pedig vagy Malofejevet vagy Parkujant üldözted, erre már nem emlékszem pontosan, és egyszer csak belehuppantál az árokba. Egészen elképesztő jelenet volt, gyerekfejjel sehogyan sem értettem, miként kerül a sunderlandi pályára, közvetlenül az alapvonal mögé az a fránya árok. De ott volt, te pedig eltűntél benne. Nekem, nekünk szurkolóknak is fájt, szinte felszisszentünk a te hatalmas esésednél, hogy aztán szinte felkiáltva azt lássuk, hogy fájós kézzel ugyan, de kimászol, megrázod magad és játszol tovább.

Sportpályafutását atlétaként kezdte: rövidtávfutóként itthon a legjobbak közé tartozott, a 4x100-as váltónak elsõ számú tartalékja volt. Mint futballista, középcsatárként vált ismertté. A kettõ elegyébõl lett a kontinens egyik legjobb hátvédje. Orosházáról 1953 elején igazolta le az akkor Bp. Kinizsi néven szereplõ Ferencváros. Az egykori híres center, Deák Ferenc utódjának tartották. Nem kezdett rosszul, elsõ élvonalbeli bajnokiján 1953. március 15-én a Kinizsi-Szombathely találkozón négy gólt szerzett. Másfél évvel késõbb a védõgondok miatt a jobbhátvéd posztjára került, s ott olyan jól futballozott, hogy nem került már vissza a csatársor tengelyébe. Gyorsasága, szerelõkészsége, pontos becsúszásai révén pályafutása nagy részében Európa legjobb védõi között tartották számon.

A válogatottban 1956. február 28-én játszott elõször, mégpedig Bejrútban, Libanon ellen, amelyen 4:1-re gyõzött csapatunk. Másfél évvel késõbb már a 2-es számú mez elsõ számú tulajdonosa volt, s 1957 õszétõl csak ritkán hiányzott a nemzeti csapatból. A három magyar futballista egyike (Grosics Gyula és Sípos Ferenc mellett), aki három világbajnokságon vett részt, és azokon a magyar csapat valamennyi mérkõzésén játszott. Összesen 12 vb-összecsapáson futballozott 1958-ban, 1962-ben és 1966-ban. Utóbbi két tornán a magyar válogatott az elõdöntõbe jutásért mérkõzött. Tagja volt az 1964-es Európa-bajnokságon harmadik helyen végzett együttesnek is. A válogatottban nyolcvan alkalommal lépett pályára, utoljára 1967. szeptember 27-én a Népstadionban.

A Ferencvárossal három bajnoki címet nyert (1962-63, 1964, 1967) és egyszer kupát (1958). Részese volt a legnagyobb magyar klubsikernek, az 1964-65-ös idényben a Ferencváros elnyerte az UEFA-kupa elõdjét, a Vásárvárosok-kupáját. A torinói döntõben a Juventust gyõzték le 1:0-ra Mátraiék, és csapatkapitányként õ vehette át a serleget.

Bár játéka alapján még szerepelhetett volna a bajnoki címet nyert Ferencvárosban, 1967 végén az elsõ osztályba feljutott Egyetértéshez igazolt. A soroksári együttesnek 36 évesen is vezéregyénisége volt, nagy része volt abban, hogy az újonc nem esett ki az idény végén. 1969-ben fejezte be pályafutását. Az NB I-ben összesen 385 mérkõzést játszott és 32 gólt szerzett.
Azon a meccsen a szovjetek vertek minket 2-1-re 1966. július 23-án a világbajnokság negyeddöntőjében, pedig itthon a nép nemcsak az első táncdalfesztiválra, hanem az első világbajnoki címünkre készült.

Nem, nem bolondultam meg, nagyon is jól tudom, mit írok. Neked, Sanyi bátyám, pontosan tudnod kell, hogy az angliai vb-n szerepelt magyar válogatott sokak szerint majdnem olyan erős volt, mint az Aranycsapat. De ezen már kár morfondírozni, ott sem mi nyertünk, mint ahogy mi magyarok általában a nagy cél közelében bukunk el. Most bólogatnál, mert eltűntél ugyan a közvélemény szeme elől, de volt véleményed mindenről, elsősorban persze a Fradiról; hányszor, de hányszor panaszkodtál nekem a telefonban, hogy mivé lett a Fradi-család, és aztán halkan hozzátetted: kicsit félsz, hogy egyszer majd le kell vágni a lábad az érszűkület miatt. Soha nem hittem, hogy valóban félsz, hiszen mindig is kemény, határozott férfi voltál, nemcsak a pályán; előbb sprinterként, majd szélvészgyors hátvédként, de az életben is. Legutóbb, néhány hete, amikor cikket szerettem volna írni róla, csak úgy nosztalgia kedvéért, köszönted szépen, de nem akartál szerepelni. Pedig megkérdeztem volna, milyen érzés volt Neked, az ősfradistának a Vörös Meteor Egyetértésben futballozni. De te inkább csöndben maradtál, jobban esett neked a baráti beszélgetés Rákosi Gyulával, Albert Flóriánnal, Novák Dezsővel, meg a többiekkel, mint a hivatalos okoskodás. Tudom, hogy az utóbbi időben nem jártál Fradi-meccsre, pedig szeretted a klubot - csak a vitákra, feszültségekre, az egymásra mutogatásra nem voltál kíváncsi. Inkább otthon maradtál, megsimogattad a VVK-aranyérmet, s arra gondoltál, ezt, no meg az emlékeidet nem veheti el tőled senki. Ráadásul nincs olyan mély árok, sem Sunderlandban, sem máshol, ahol te örökre eltűnhetsz. Fontos, hogy tudd, a te neved ott lesz mindig fent, az igazi csillagok között.