Ötévesen már az ASE-ban, azaz az Atomerőmű csapatában fociztam. Volt is versengés! Egy kisváros nagy rivalizálása. Jó hangulatú derbik voltak ám! Mások mellett Fiola Attila, Kesztyűs Barna és a ma már a Dunaújvárost erősítő Pokorni Péter is az ASE kötelékébe tartozott, ám aki tudott, idővel átigazolt a PSE-be. Az Atomerőműnek ugyanis nem volt felnőttcsapata, így aki magas szinten akart futballozni, váltania kellett. Nem mintha ez gondot okozott volna, mert a már említett rivalizálás ellenére jó volt a viszony a két klub játékosai között. Ha éppen nem egymás ellen csatáztunk, egymással fociztunk fent a hegyen.²

Először az U19-es csapat tagja voltam, amely a kiemelt bajnokságban szerepelt, más kérdés, hogy az idény végén kiestünk. Hogy milyen régen volt, jelzi: akkor még csatár voltam. ²

2011-ben, még karácsony előtt kerestek meg Fehérvárról, kérdezték, hogy milyen feltételekkel igazolnék hozzájuk. Elmondtam, majd néhány nappal később felhívtak, és mondták, hogy ők ezeket vállalni tudják. Végül azonban nem lett belőle semmi, és közben itt Pakson is olyan szerződést tettek elém, amely megfelelt a számomra, és így négy évre hosszabbítottam, aminek nagyon örülök.¹

Ma már azokra a hónapokra is jó szívvel gondolok vissza. A nyári átigazolási időszak utolsó napján adtak kölcsön, amikor kiderült, hogy mennem kell, nem éreztem jól magam a bőrömben, de utólag azt mondom, jót tett nekem az a szűk fél év. Azon az őszön nem biztos, hogy kaptam volna annyi lehetőséget Pakson, amennyi Siófokon jutott nekem. Mire megérkeztem, a szezonnak vége volt, jóformán minden bezárt. Különben sem nyaralni mentem, hanem futballozni, örülök, hogy a teljesítményemmel rászolgáltam arra, hogy a télen visszatérhessek.²